AZ ALKOTÓ SZÁNDÉK DICSÉRETE - Szujó Norbert blogja

VISSZANÉZ BELÉD

BLACK AETHER (2016; Tomasics József) #4 (2016/4)

2017. február 01. - Szujó Norbert

A 2016-os évadot lezáró, negyedik BLACK AETHER magazin már az új, kiforrottabb koncepcióra épül. A közös nézőpontból talán még feltűnőbb az értelmezési módok sokfélesége.

A BLACK AETHER negyedéves irodalmi magazin célkitűzése a Howard Phillips Lovecraft, valamint követői által képviselt irodalmi stílus és alkotói szemlélet ápolása és magyar írók (köztük amatőrök, de profik is) körében való meghonosítása. Mindez csupán egy apró, de nem elhanyagolható (és nem mellesleg igen látványos) szelete a THE BLACK AETHER online magazin figyelemre méltó kulturális missziójának. Mielőtt egy szót is szólnék a legutóbbi számról, már itt az elején fel kell hívnom a Kedves Olvasó figyelmét, hogy bár a nyomtatott magazin csak előrendelés útján szerezhető be továbbra is, Tomasics József kiadó, főszerkesztő már tavaly év végén jelezte, hogy a lapban szereplő novellák a vonatkozó szám megjelenését követő fél évben feltöltésre kerülnek egy online, webes felületre, ahol azután ingyenesen olvashatóak lesznek.

EZEN A LINKEN MÁR LEHET IS OLVASNI AZ ELSŐ SZÁM FANTASZTIKUS ÍRÁSAIT (valamint néhányat a másodikból), amelyekről korábban Én magam is RÉSZLETES VÉLEMÉNYEZÉST ÍRTAM.

A legutóbbi szám "szabaddá" válására azonban még várni kell, így talán érdemes megvizsgálni, mit is nyújt a BLACK AETHER negyedik, a 2016-os évfolyamban az utolsó száma, amely immár a beígért, szigorúbb, egyszersmind kiforrottabb elv alapján válogatott írásokat tartalmaz. Tömény "lovecrafti" (illetve valamelyest a régebbi keletű rémirodalmi hagyományokat is ápoló) horror és "weird fiction" antológia a végeredmény, amely azonban – örömteli módon – az egyéni írói hangoknak is teret ad.

A magazin ezúttal nyolc novellát közöl, így nem olyan vaskos, ami jót tesz neki. Azonban – tekintettel az ünnepi időszaki megjelenésre – ajándékként "extra tartalom" is járt hozzá, három, képeslapszerű kártya formájában, amelyek egyik oldalát Ámon Attila gyönyörű Lovecraft-portréja díszíti, másik oldalukon pedig egy-egy versfordítás olvasható, természetesen Lovecraft költeményei közül.
A Clarke Ashton Smith úrnak, fantasztikus alkotásaiért című verset H. Katalin, a Virgil Finlay-nek – Robert Bloch „Az arcnélküli isten” című történetéhez készült rajza okán ajánlott költeményt Vachter Ákos fordította, Laki Péternek pedig a nagyon erős, A rémálom tó című mű magyarítását köszönhetjük. Mindhárom fordító kiváló munkát végzett, irgalmatlanul nehéz lehetett, csak gratulálni tudok nekik!

A címlapot Vigh Dávid "Gr4ss" készítette (Cotter Blackstone AMI A ZÁTONYON TÚL REJTŐZIK című írásához) – gyönyörű színvilágú képe rémlátomásszerű jelenetet ábrázol, teljes pompájában a hátoldalon szemlélhetjük meg (egy nagyon ötletes, az ábrázolt monstrum grandiózusságát szemléltető képi elem is csak itt látszik).
Ismét nagyszerű grafikusok adtak egy-egy illusztrációt a kötetben szereplő művekhez. A magazin vizuális tartalmáért ezúttal Baukó Dániel, Juhász Ernő, Kiss Kata, László Márk, Vigh Dávid, Ámon Attila és Báti László feleltek. Gratulálok igényes munkáikhoz!

A válogatás nyolc novellája közül nem egy konkrétan megidézi Howard Phillips Lovecraft munkásságát, szellemiségében az összes többi is igyekszik "megfelelni az elvárásoknak", mindezt úgy, hogy a szerzők egyre inkább kezdik felismerni, hogy nem csak kötöttségek, de lehetőségek is vannak bőven. Igazán izgalmas, színes, koránt sem egysíkú, kellemes meglepetéseket is okozó kiadványt kaptunk ismét a THE BLACK AETHER műhelyből.

Britpopper korábban (a BLACK AETHER második számában) egy egészen korrekt "lovecrafti" novellát rakott össze, a "mítosz" egy jellegzetes elemét megidézve. Most ugyanezt teszi ALEXANDER WAKEFIELD ELTŰNÉSE című történetében, ám amíg az A LABIRINTUS a "messzire merészkedő" kutatócsoport témáját veszi elő újra, addig legújabb műve a hamisítatlan "családi örökségben kutakodó" fajta. Az eredetiség hiánya ugyan mínusz pont, de a tisztelgés az előd előtt jól sikerült. A történet az Innsmouth-legendárium újabb részlete: ősi, pogány kultuszok, istentelen paktum, súlyos titkok és a mélységben lakozó rettenet, mindez egy sötét, nyomasztó légkörű helyszínen. Britpopper ügyesen elkerüli, hogy újra kelljen mesélni a forrásművet: ami számunkra Lovecraft egyik legjelentősebb alkotása (The Shadow Over Innsmouth), az a narrátor saját realitásában mende-monda, borzalmas múltbéli események és egy elátkozott örökség. Kicsit olyan, mintha kívülről szemlélnénk a mit sem sejtő főhős kálváriáját. Növekvő félelme és tébolya mérsékelten uralkodik el magán az olvasón. A lezárásnál nem annyira az a kérdés, mi történt a főszereplővel azon az estén, hanem hogy megakadályoztuk-e volna, ha tehetjük?
A novella egy lelkes követő munkája, talán nem emelkedik ki a felhozatalból, zárása azonban dicsérendő és követendő: egyszerű, de nagyszerű.

Cotter Blackstone is az Innsmouth témához nyúl, ám ahogyan a THE BLACK AETHERnek adott interjújából kiderül, előszeretettel alkalmaz modernebb irodalmi (vagy akár filmdramaturgiai) elbeszélői eszközöket is, így kialakítva saját stílusát. A felhasznált motívumok tehát nem eredetiek, ugyanakkor párosításuk érdekes. A magazin fő novellája, az AMI A ZÁTONYON TÚL REJTŐZIK bűnügyi dráma, ahol a bűntény a Lovecraft Dagon-mítoszából megismert "szentségtelen szövetség". A sötét örökség teherként nehezedik a tengerparti város lakosaira, akik különböző frakciókba tömörülve, különböző módon próbálják kezelni ezt. Innsmouth utcáin hatalmi harcok folynak "kultisták" valamint a szó szerint embertelen körülményekkel megbarátkozni nem tudó "lázadók" között. A lendületes, izgalmas történet egy felkavaró, biológiai horrorba illő "jelenettel" megtámogatott fordulatot tartogat.
A történetvezetés elegáns profizmust mutat: kezdése, lendülete, íve van a novellának. Motívumrendszere kiforrott, jól szerkesztett: az emberi és állati szexualitás különbözőségeivel és hasonlóságaival folytatott kreatív játék (ha nem is teljesen tudatos) egészen lenyűgöző.
Feltűnő még a vak, közönyös, kegyetlen, darwinista természet és a saját evolúcióját irányítani vágyó, az árral szemben úszó "emberi civilizáció" kettőssége és kontrasztja, ám arra gyanakszom, hogy ezt Lovecraft kódolta bele a forrásmű gazdag mémállományába (fogalmam sincs, maga Lovecraft miért nem fedezte fel az agresszív, invazív, kizsákmányoló populáció-gyarapítás és a szociál-darwinista fajhigiénés törekvések közötti nagyfokú hasonlóságot – miért csak az eltérésekre koncentrált?), megfertőzve később olyan emberek elméjét, mint H. R. Giger vagy az Alien filmek alkotói.
Minden esetre Cotter Blackstone-nak is jár az elismerés, amiért felfedezte a lovecrafti örökségben rejlő lehetőségeket és azokat ki is használta. Igaz, egy ponton megtorpan, visszatáncol a szakadék széléről, nem néz a mélységbe. Nagy kár, mert így a pop-kulturális hordalék hangsúlyosabb és a rengeteg érdekes ötlet mellett a grandiózusnak szánt zárás elhasznált motívumnak tetszik, ami csak a felszíne a "lovecrafi horrornak".
Ha ezzel nem is ért mindenki egyet, az tény, hogy a BODY FARM (BLACK AETHER #3) jobb.

Itt szeretnék kitérni egy dologra, amely Britpopper és Blackstone írását is érinti. Hangsúlyozom, hogy nem a két író érdemeit szeretném csökkenteni, hanem Lovecraft egyik nagyon jó ötletét szeretném bemutatni. Ezt talán megbocsájtják nekem.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, némileg ismerni kell Lovecraft vonatkozó művét, az Árnyék Innsmouth felett című, szerintem remek, novellát. Ebből kifolyólag, aki még nem olvasta, az jobban teszi, ha átugorja ezt a részt.
Innsmouth lakosai idegen lényektől származó géneket hordoznak a vérükben. Minél több az "idegen hatás" a DNS-ükben, az annál inkább meglátszik külsejükön. Egyszerűen hasonlítani kezdenek a "mélységlakókra", azokra a lényekre, amiktől a mutáns géneket örökölték.
Britpopper is utal rá, de Cotter Blackstone-nál konkrétan elhangzik, hogy a mutáns géneket hordozó emberek az életük egy szakaszában drasztikus, gyors lefolyású átváltozáson mennek át: gyakorlatilag "mélységlakókká" válnak.
Úgy tudom, hogy ez az eredeti műben nincs így, vagy nincs rá utalás. Az eltérés árnyalatnyi, de nagyon fontos. Lovecraft hősének nagy traumája (az Innsmouthban lezajló rettenetes események mellett), hogy talán Ő maga is hordozza  a "szentségtelen paktum" jegyeit a vérében. Nem számít rá, hogy szörnyeteggé változik, a puszta tény sokkolja, hogy végzetszerűen idegen hatalmak eszköze. Ez persze tükrözi az író evolúcióról alkotott nézeteit (így sajnos rasszizmusát is), de jelentősebb, hogy a szüntelen rettegés, a sírig tartó bizonytalanság metaforája is: az igazi "lovacrafti horror" esszenciája. Ezzel szemben a robbanásszerű metamorfózis (bár Lovecraftnél sem szokatlan) nagyon is a mozgóképes adaptációk "szörnyfilmes" olvasata felé tolja el a hangsúlyt. Szerencsére a BLACK AETHER bármely írója intelligensebb az átlagos Lovecraft-adaptációk alkotóinál, de azért érdemes elgondolkodni azon (legalább az olvasóknak), hogy az író mit, miért, hogyan alkalmazott a műveiben.

Azért is érdemes megvizsgálni a forrásművet, mert van egy harmadik kvázi Innsmouth-feldolgozás is a magazinban, amelyet most, szakítva a hagyományokkal, szeretnék előrevenni.
Kökény Páltól, bevallom, (korábbi művei, pl. az EGY NAP A TENGERNÉL alapján) nem számítottam semmi rendkívülire. Az AMIKOR ELJÖNNEK című írása nélkülözi az egyediségre törekvő művészi stílusjegyeket, azonban – látni fogjuk – épp' ez adja majd az erejét.
Egy fiatal pár egy (leginkább görög vagy bolgár jegyeket mutató) tengerparti üdülővárosba utazik, hogy ott töltsön néhány kellemes napot. A város (strandján kívül természetesen) legérdekesebb látványossága egy régi világítótorony, amely a helyi sellő-legendákhoz is kapcsolódik (piros pont az antik, görög vagy sumér mitológia és Lovecraft magán-legendáriumának összemosásáért). Hőseink, nyaralásuk során, különös élményeket élnek át, furcsa emberekkel találkoznak, egyre szaporodnak a baljós jelek, ám ahogyan az lenni szokott, ezeket nem ismerik fel elég korán. Egy szörnyen elhibázott döntés nyomán tragédia történik, a narrátorra teljes súlyukkal nehezednek az elmúlt napok rejtélyes eseményei és a felismerésektől letaglózva, az őrület és a halál (vagy valami még rosszabb) küszöbén magába roskad. Ennyi: EZ EGY RÉMTÖRTÉNET! Nem kell mindig túlgondolni a dolgokat, nem kell grandiózus koncepció egy hatásos horror-történethez. A novella csak érinti a lovecrafti örökséget, hősei nem egy világméretű vagy egyenesen kozmikus összeesküvés áldozatai, egyszerűen csak olyan kisemberek, akiket elsodor az áradat. Külön gratulálok azért a "jelenetért", amikor a tengert szemlélő főhős különös alakokat lát meg a távolban, amelyek akár delfinek is lehetnek.

A negyedik számban folytatódik Farkas Balázs "Vén Zala" legendáriumának építése (amelyről a vele készült THE BLACK AETHER-interjúban többet is elárul), ÁTTŰNÉS című novellája érezhetően túlmutat a lovecrafti hagyományokon, modernebb stílust képvisel. Hőse egy hallucinogén drog hatására belelát a múltba, évtizedekre visszamenőleg, ám ennyivel nem elégszik meg: még mélyebbre akar visszaásni, az emberi történelem előtti korokba. A szer azonban, ilyen nagy adagban, egészen másképp működik.
A misztikus jelenség természetének leírása és felépítése nagyon izgalmasra és látványosra, könnyen elképzelhetőre sikerült. A "genetikai memória" nagyon ősi sci-fis toposza persze tudománytalan, de gondolatkísérletnek (nem először és nem utoljára az irodalomtörténetben) kiváló. A meghatározhatatlan térből és időből tudósító látomás pedig felkavaró és elgondolkodtató.
Szépen épül az univerzum, egyre mélyebbre hatolunk Zala megye rejtélyes múltjába és jelenébe – csak remélni tudom, hogy még nem egyszer visszatérünk majd ide.

Lenyűgöző, hogy a BLACK AETHER szigorú tematikája ellenére is milyen mértékben teret enged az egyéni művészi hangoknak. Molnár Csaba a SZENTLÉLEK-URADALOMmal (az előző számban) megkezdett utat folytatja új, AZ ELÁTKOZOTT UTCA című novellájával: hamisítatlan magyar, falusi (vagy kisvárosi) környezetben mesél el néhány laza szállal egymáshoz kötődő misztikus történetet, a városi legendák és szóbeszédek stílusában. A naphosszat az utcán, egy padon üldögélő három vénasszony súlyos titkok tudója, a falu apraja-nagyja időnként hozzájuk fordul ha kisebb-nagyobb problémáikra gyors és hatékony megoldást keresnek. Jótanácsok helyett, valami egészen mást kapnak: a teljes igazság azonban a látszólag összefüggés nélküli események sűrű egymásutánjában elvész.
A mindennapok realitásába egy csipetnyi mágiát csempésző történet nem annyira félelmetes, mint inkább nyugtalanító, a falon megjelenő képek motívuma és az antik, mitológiai vonatkozás izgalmas ötlet.

Czinkóczi Krisztinának ÁT-JÁRÓK címmel önálló kötete jelent meg a SPIRITART gondozásában. Tapasztalt író tehát. Bevallom őszintén, ISTENEK SZOLGÁLÓJA című történetét végig kellett olvasnom, hogy leessen a tantusz – csak irigyelni tudom azokat, akik már az első utalásnál rájöttek, mire megy ki a játék. Mondanom sem kell: bazi-nagy vállalás! De kellenek az ilyen bátor kísérletek, főleg ha idővel Lovecraft munkásságát értő és elemző fikciós prózát akarnánk kitermelni a rendelkezésre álló, irdatlan mennyiségű kreatív energiát felhasználva.
Az ötlet amúgy nem eredeti, főleg a "Necronomicon-hívők" teszik fel gyakran a kérdést: Mi van, ha Lovecraft művei nem csak egy terhelt elme sötét kreálmányai?". A kérdést csak más hangnemben kell feltennünk, hogy abszurditását érezzük: Mi van, ha Lovecraft művei nem egy félelmetesen intelligens és művelt kreatív elme alkotásai?
Krisztina szerencsére nem megy olyan messzire a gondolatkísérlettel, hogy hiteltelen legyen, de a címbeli utalás azért erős.

Bella Katalin MILLSTONE MÁGLYÁI novellája következik a sorban. Először is, gratulálok: nagyszerű címválasztás! Hangzatos, azonnal megjegyezhető, utal a környezetre, a hangulatra és nem direkt módon sejtelmes. Katalin korábbi műve, a SEBHELYEK, nekem nem volt a kedvencem, de csak azért mert gótikus rémtörténet, amit én kevésbé érzek kortalannak, mint a Lovecraft által képviselt, kicsivel modernebb stílust. A MILLSTONE... stílusában követi az előző számban szereplő írást, azonban sokkal összeszedettebbnek, "megírtabbnak" érzem. Hőse fivére halála okán tér vissza szülővárosukba, a múltjában borzalmas tragédiákat rejtő Millstone-ba. Ahogy igyekszik felderíteni testvére halálának körülményeit, egyre inkább belegabalyodik a rémisztő titkok sűrű szövedékébe. Mindez precízen egy pszichiátriai ülés (az örök "kihallgatás toposz") keretébe helyezve. Nagyon ügyes, ahogyan az elbeszélés a múltból a jelenbe, gyakran szinte észrevétlenül, átvált. Az, egyébként nagyszerű, lezárást kissé sután, kapkodva vezeti elő az írónő, de a MILLSTONE MÁGLYÁI így is egy izgalmas, fordulatos rémhistória azoknak, akik nem vetik meg a régies, angolos ízvilágot.

Balogh József először ír a BLACK AETHERbe, az akadályt könnyedén veszi: írása (a CSOMÓPONTOK) ízig-vérig lovecrafti, a modern környezet ellenére is a "régisulis" elvárások alapján mondja fel a leckét. Matematikus hőse egy napon természetfölötti erők hatása alá kerül, üzenetet kap "onnan túlról", mely alapjaiban rengetheti meg a többdimenziós matematika tudományát, de egészen félelmetes távlatokat is megnyithat. És meg is nyit.
A történet kicsit a című film lovecrafti olvasatának tűnik. Izgalmas, feszült, sajnos a lezárása túlragozott. Nem rossz bemutatkozás, de lesz majd jobb is.

Hogy mit képvisel a BLACK AETHER magazin a hazai fantasztikus irodalom színterén, azt az ötletgazda és a köréje gyűlt lelkes stáb feladata megfogalmazni. Hogy olvasói szemmel, mi a BLACK AETHER, az egyértelmű: egy fájdalmas hiányt csak részben, de nagyon nagy lelkesedéssel kitöltő kulturális misszió, amelynek figyelemre méltó alapelveit (ingyenesség, nyitottság) a hasonló vállalások sokszor ha akarnák, sem tudnák elsajátítani.
Engem borzasztóan zavar az a hozzáállás, hogy a magazint minden érdemeivel együtt is csak egyszerűen elfogadjuk létezőnek. Nem figyelünk fel a benne rejlő apró érdekességekre, az alkotói folyamat finomságaira, amit ez a kiadvány közvetít. A királyi többest ezennel el is hárítom – nem ingem, így nem veszem magamra.

Fontos még felismerni, hogy az alkotók számára mit jelent a lap. Az írók egyre bátrabbak, egyre magabiztosabbak, amire nagyon is szükségük van, ha Lovecraft fantasztikus életműve mellett önmaguk mélyére is néznének.

A képek fentről: Vigh Dávid (Black Aether #4 címlap; illusztráció Cotter Blackstone írásához), Baukó Dániel (illusztráció Molnár Csaba írásához), Ámon Attila (Lovecraft-portré a versfordításokhoz)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://randomkult.blog.hu/api/trackback/id/tr6312143671

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.