AZ ALKOTÓ SZÁNDÉK DICSÉRETE - Szujó Norbert blogja

A TERMÉSZETTŐL A KOZMOSZIG

AZILUM (2016; Somogyi Gábor) #5 (2017/1)

2017. április 29. - Szujó Norbert

Szalad az idő! Második évadához érkezett az Azilum lovecrafti magazin, év elején megjelent az ötödik szám. Igen, eddig tartott elolvasni.

Bár a 72 oldalas terjedelem azért impozánsnak mondható egy nem éppen populáris, kommersz magazin esetében, nem emiatt tartott ilyen sokáig, hogy végigrágjam magam, egyszerűen csak így adódott. Aki azonban azt hittem, hogy ezúttal elmarad a "szokásos" lapbemutató a Randomkulton, az megnyugodhat! Amíg az Azilum fut, addig figyelmem erre a páratlan tartalomra vetül.

Az új magazin küllemét tekintve a szokásos formát hozza, ezt azonban sikerült egy lélegzetelállító címlapgrafikával még inkább felturbózni, ráadásul Sebastien Ecosse képét semmilyen fölösleges felirat vagy logó nem csúfítja, a címfelirat ízlésesen van elhelyezve a borítón. Ecosse grafikája azt a nagyon dícséretes képzőművészi látásmódot képviseli, amely a lovecrafti monstrumokat (ezúttal magát Cthulhut) sötét benyomásként, grandiózus rémálomként láttatja és nem heroizálja vagy mitizálja.
A belső dizájn nem változott: néhány színezett oldalt leszámítva a magazin fekete-fehér, illetve szürkeárnyalatos oldalakból áll, hangulatos textúrákkal és grafikákkal. Utóbbiakból nem sok van, de azok Molnár Áronnak, Juhász Ernőnek, Papp Evelinnek és Estevan Silveirának köszönhetően nagy mértékben emelik a kiadvány képi színvonalát.

azilum5.jpg

A lényeg azonban továbbra is a szövegben van, és ahogyan azt a korábban, számról-számra kikristályosodó alapkoncepciótól megszokhattuk, most is a fikciós szövegek dominálnak, teret engedve az ismeretterjesztő cikkeknek és a kevés ajánlónak, kritikának.

Vegyük sorra a (szerintem) legfigyelemreméltóbb prózai műveket!
Ezek közül kettő is egy korábban megkezdett elbeszélés újabb részlete. Folytatódik és be is fejeződik a A nagy Pán isten Arthur Machentől. Tovább bonyolódik a rejtélyes történet, "nyomozóink" egyre közelebb jutnak a titokzatos nőhöz, akinek a nyomában a halál jár. A szálak visszavezetnek a történet kiindulópontjáig, ahol fény derül a szörnyű titokra. Machenről (a korábbi Azilumból) tudjuk, hogy konzervatív, keresztény világnézete többször tetten érhető írásain, ám A nagy Pán isten szövegében ez csak leheletfinom fűszerezésként jelenik meg. Összességében a novella egy nagyívű, felkavaró, misztikus rémtörténet, iszonytató végkifejlettel. Rendkívüli erejű klasszikus, amelynek hazai megjelenése hatalmas hiányt pótol.
Szintén folytatódik Arthur Machen másik megkezdett elbeszélése, A három betolakodó (avagy Az átváltozások) is. A történet ezúttal egyetlen fejezettel bővül, amely azonban egy hosszabb, önmagában is élvezhető, hamisítatlan rémtörténet (ősi titkokkal, átkozott ereklyével, egy ember előtti civilizáció árnyképével), melynek vége a korábban megismert történetek egyikéhez kapcsolódik. Machen szövege olvasmányos, történetei lekötik az olvasót. Egyre izgatottabban várom a végkifejletet.
Azonban az ötödik Azilum legnagyszerűbb novellája kétségtelenül Algernon Blackwood, A füzek című írása. Egy rövid összefoglaló is található a magazinban Blackwood munkásságáról (Molnár Andrástól). Ebből megtudhatjuk, hogy korszakos jelentőségű alkotó volt, fontossága felbecsülhetetlen. Howard Phillips Lovecraft csodálta a nagyszerű író műveit és világszemléletét. Blackwood rémtörténetei és fantasztikus prózái (okkultizmusa mellett) a fenséges természettel szemben érzett, áhítattal vegyes rémületből táplálkoznak. Lovecraft ezt (valamint saját félelmeit és vágyait, kíváncsiságát) vetíthette rá az egész, millió rettenetes titkot rejtő világegyetemre. Mindketten egy, az emberi pszichében ősidők óta, mélyen gyökerező, kitörölhetetlen félelemről beszélnek, ám egészen másként látják az ismert, a megismerhető, a még nem ismert és a "megismerhetetlen" univerzumot.  Algernon Blackwood "spirituális rettenete" lehetett Lovecraft "kozmikus rettenetének" egyik (semmiképpen sem egyedüli) forrása.
blackwood.jpgEz pedig jól érződik A füzek szövegén is, amely más, hasonló, inkább dialógusokra építő, színpadias, nyomozós rémtörténetekkel ellentétben, rendkívül hangulatos, átélhető leírásokkal, emelkedett líraisággal és hátborzongató, feszültségkeltő elbeszélői eszközökkel operál. Nemes egyszerűséggel kiváló rémtörténet, nagyszerű alapszituációval és egy nagyon jó helyszínnel. A Duna ártere nem azért érdekes, mert magyar (bár nekem, Blackwood sorait olvasva, kedvem támadt egy kiruccanásra), hanem mert a partvonalát és szigeteit folyamatosan alakító, "hangulatát" változtató, szeszélyes folyó, a hátán hordott (hol ringatott, hol dobált) egy reális, átélhető környezet, ám szimbólumnak is pazar (sokkal összetettebb és mélyebb szimbólum, mint egy fa – bár az író ebből is többet kihozott, mint a World Fantasy Award kreatívjai). A dunai hajósok kikötnek egy elhagyatott szigeten és megmagyarázhatatlan, rossz érzésük, valamint a sötét előjelek ellenére sátort vernek a part menti fűzfák árnyékában. A novella minden során érződik a megzabolázhatatlan természet iránt érzett csodálat és félelem, az éj leple alatt azonban valami sokkal iszonyatosabb "természeti jelenség" is megnyilvánul.
Egyébként, aki rémtörténetet szeretne írni, és esetleg Blackwoodtól szeretne eltanulni ezt-azt, az legelőször is ne a természetfölötti rettenet leírását vizsgálja meg, hanem azt a részt, amikor  a hajósok meglátnak egy vidrát a vízben!
A magazin egy másik novellája inkább csak Lovecraft munkásságához fűződő kapcsolata miatt érdekes. Az illúziók ura E. Hoffmann Price-tól lényegében Az ezüst kulcs kapuin át előfutára. Price (ahogyan a tájékoztató előszóból megtudjuk) Lovecraft Ezüst kulcs című munkáját olvasva annyira "megihletődött", hogy szeretett volna egy folytatást írni hozzá "mesterével" közösen. El is küldte neki Az illúziók urát, Lovecraft pedig kikukázta a 99 %-át. Nem tudom, mit érzett Price, de én piszkosul mérges lettem volna Lovecraftra és onnantól kezdve csak torrentről szedtem volna le a műveit és mindet lefikáztam volna a blogomon. Más világ volt akkor, na!
Viccet félretéve: Price művének kultúrtörténeti jelentősége vitathatatlan, de azért sejthetően nem azt az irodalmi nívót kell várnunk az ő művétől, mint Lovecraft hasonló témájú alkotásaitól. Sőt.

Az Azilum ötödik számában természetesen több rövidebb novella is található, ezért tényleg tartalmas olvasmány a klasszikus irodalom kedvelőinek. Figyelve az eddigi számokban leközölt írásokat, és mert a The Black Aether főszerkesztője, Tomasics József felhívta rá a figyelmem, feltűnt a tendencia, hogy a lapszámokat magunk mögé tudva egyre több olyan alkotót és alkotást ismerhetünk meg, akiket/amelyeket maga Lovecraft kiemelkedőnek tartott. Az írók irodalmi ízlésével kapcsolatban mindig óvatosnak kell lennünk, de itt arról van szó, hogy az elődök megalapozták, a kortársak inspirálták, a követők (a maguk módján) megőrizték Howard Phillips Lovecraft munkásságát és az általa képviselt irodalmi stílus értékeit. Az Azilumnak hála megismerhetjük azt a fejlődési folyamatot, amely végül a rémtörténet (és nem mellesleg számos más fikciós stílus) kikristályosodásához vezetett, és megérthetjük azt az összetett és egyedi korszellemet és az alkotók személyes motivációit, amik meghatározták munkásságukat. Ezért (nem utoljára) köszönetet kell mondanunk Somogyi Gábor főszerkesztőnek, hogy útjára indította ezt a hiánypótló vállalkozást!

Természetesen nem csak fikciós művek, de cikkek, tanulmányok is vannak a magazinban. Ezúttal nem túl sok, ám ez – tekintve az impozáns "fikciós részleget" – érthető is.
Az ajánlók, kritikák, elemzések szerzői mind megérdemlik a tiszteletet, hiszen nélkülük nem lenne olyan színes és változatos a legújabb szám tartalma. Somogyi Gábornak, Farkas Balázsnak köszönhetően idehaza talán kevésbé ismert szerzők (Matthew Lewis, T. E. D. Klein) műveit, munkásságát ismerhetjük meg, Oroszi Gergely, Gábor Csaba és Dajka Gábor rövid bemutatóinak pedig a filmek, képregények és szerepjátékok kedvelői örülhetnek. Különösen nagy öröm számomra, hogy Dajka Gábor, a Képregények.net szerkesztője nem csak a The Black Aetheren futó sorozatában, de az Azilum magazinban is sokat tesz azért, hogy a hazai képregénykedvelő közösségek is megismerjék Howard Phillips Lovecraft modern kultúrára gyakorolt hatását. Ezúttal Alan Moore és Jason Burrows Providence című képregényéről írt.

providence06-dreamwrap.jpg

Mielőtt összegezném az új számmal kapcsolatos benyomásaimat, meg kell említenem valamit. A magazinban olvasható Conny Lippert (kultúrtörténész, a klasszikus és modern rémirodalom szakértője) 2013-as cikkének fordítása. A címe Intertextualitás és a Necronomicon és azt az irodalmi jelenséget járja körbe, ahogyan egy fiktív történeti elem (pl. ez esetben egy kitalált könyv) hogyan kezd "saját életet élni", ami a szerzők közötti kreatív játéktól, a világ- és mítoszteremtésig és még tovább is fajulhat. Tudjuk, hogy sokan még ma is azt hiszik, hogy Lovecraft maga komplex mitológiát és mítoszrendszert talált ki saját művei hátteréül, ám ez nem igaz. A mitológia alapjait ugyan lefektette, ugyanis felismerte az ebben rejlő hangulatteremtő és népszerűsítő erőt, de kész, minden részletében kidolgozott rendszerré August Derleth szerkesztette, Lovecraft örökségét a saját kívánalmainak megfelelően "kezelve". Derlethről minden Lovecraft-rajongó tudja, hogy hithű keresztény volt, de azt is, hogy maga a Sátán. Legalábbis a megítélése ilyen és joggal. Erre most nem térek ki (itt egy nagyon jó cikk a Cthulhu-mítoszról a THE BLACK AETHER oldalon). A lényeg, hogy semmit nem kell a lovecrafti örökség részének tekinteni, amit Derleth hozzátett.
A cikk nem is tér ki  Lovecraft és Derleth viszonyára, ám folyamatosan azt sulykolja, hogy Lovecraft módfelett élvezte, hogy a szerzők egymás fiktív lényeit, helyeit, varázstárgyait emlegetik saját novelláikban, ezzel öregbítve a "mítoszt", ami hitelesebbé és hangulatosabbá teheti alkotásaikat. Ez a gondolatmenet látszólag ártalmatlan, Lippert Lovecraft leveleiből idézget, így a hitelesség garantált. Ha alaposan olvassuk a cikket, akkor azért feltűnik, hogy Lovecraft azért vett részt ebben a kreatív játékban, mert (amellett, hogy valószínűleg tényleg szórakoztatta) tisztában volt az előnyeivel – de tisztában volt a hátrányaival is! A cikkíró a nem túl pozitív befogadói megnyilvánulásokat is bemutatja, így lényegében árnyalt képet mutat a témáról, ahogyan azt kell is. Ám az egyik kijelentése mellett nem mehetünk el szó nélkül:

Mivel maga Lovecraft sem pusztán eltűrte vagy javasolta, hanem tevékenyen részt vett az ötletek és szövegek közös felhasználásában és megosztásában, nagy valószínűséggel tetszett volna neki az a folyamatos kiterjesztés, amelyet August Derleth Cthulhu-mítosznak nevezett el.

Ugyan Lippert kisasszony óvatosan fogalmaz, azért kiérezzük a szavaiból, hogy teljes mértékben félreértelmezi a "Cthulhu-mítosz" szerepét Lovecraft munkásságának utóéletében. Tudjuk, hogy Derleth a "saját képére" formálta a mítosz elemeit, a hézagokat pedig saját kreálmányaival töltötte ki. Ami pedig a lényeg: a "mítosz" kidolgozása közben elveszett Lovecraft alkotói látásmódjának, az általa átadni kívánt üzenetnek az az alapvető, lényegi része, amely nélkül értelmezhetetlenné vált. Jegyezzük meg: a "Cthulhu-mítosz" NEM Howard Phillips Lovecraft alkotása, hanem egy sajátos szemléletű "adaptáció", ami más feldolgozásokhoz hasonlóan ugyan segíthet az író munkásságának népszerűsítésében (hiszen pl. a "mítosz" vitathatatlanul rányomta bélyegét a szerepjátékos adaptációkra, amikre azért hajlamosak vagyunk pozitív marketingerőként tekinteni), de nem segít (sőt!) a megőrzésében.
Lovecraft utálta volna, amit Derleth csinált.

Ha ezt a botlást elnézzük Conny Lippertnek, akkor egy nagyon is tanulságos és rengeteg irodalom- és kultúrtörténeti érdekességet közlő, igényes, tudományos ismeretterjesztő tanulmányt kapunk. Csakhogy ÉN, SZEMÉLY SZERINT mást is kifogásolok a cikkben. Az írás nagy részét az teszi ki, hogy a kulturális átadás, a kulturális "öröklődés" folyamatát, valamint  a művészetek működési mechanizmusát vizsgáló legjelentősebb elméleteket vetíti rá a lovecrafti szövegek intertextualitására. Nagyon fontos, figyelemre méltó jelenségekre világít rá a szerző! De azért én csak megjegyezném, hogy ha egy tanulmányban olyan sokszor szerepelnek az tanulás, az utánzás, a MÍMELÉS (!!!) szavak, akkor Richard Dawkins evolucionista mém-elméletének teljes figyelmen kívül hagyása érthetetlen és súlyos hiányosság. Nem állítom (bár meggyőződésem), hogy Richard Dawkins véleménye inkább mérvadó, mint Platóné (azé a Platóné, aki képes volt a minden civilizáció alapját képező, már az állatvilágban is megfigyelhető kulturális átadás jelentőségét tagadni!) vagy Oscar Wilde-é, de azért J. R. R. Tolkien, C. S. Lewis vagy Stephen King (igen!) tudományos véleménye mellé elfért volna (legalább említés szintjén) az övé is. Pl. ha tudjuk, mi az a "mém-készlet", akkor kevésbé tűnnek misztikusnak és megfoghatatlannak a "végtelen szövegen kívüli létezés lehetetlensége (Roland Barthes)" és más, hasonló gondolatok.

Természetesen az Azilum szerkesztőségét nem terheli felelősség az említett tanulmány tartalma miatt, hiszen ők egy diplomás, elismert kutató munkáját közölték magyarra fordítva – lényegében pusztán a közlés is hiánypótló!

Amit – az olvasásélményemet összegezve – el tudok mondani az Azilum ötödik számáról az az, hogy "hozza a szintet" és ez egy nagyon magas szint, amit emberfeletti teljesítmény ilyen szűkös lehetőségekből produkálni. Egyre jobb, egyre fontosabb írások kerülnek kiadásra a magazin révén, az ajánló, bemutató jellegű tartalmak pedig olyan alkotókat és alkotásokat ismertetnek meg  a hazai közönséggel, akikkel és amelyekkel más médiumok nem foglalkoznak.

Az Azilum továbbra is hiánypótló, felbecsülhetetlen kulturális misszió.

Farkas Balázs cikke T. E. D. Klein munkásságáról az SFmag oldalon.

Egy nagyszerű cikk H. P. Lovecraft és Algernon Blackwood alkotói látásmódjában felfedezhető közös motívumokról a Zothique blogon.

 

Az Azilum magazin megrendelése

A cikk képei fentről lefelé:  Azilum #5 címlap (Sebastien Ecosse festménye); Algernon Blackwood; Providence #6 címlap (Alan Moore és Jacen Burrows képregénye, Avatar Press) 

  

 


 

A bejegyzés trackback címe:

https://randomkult.blog.hu/api/trackback/id/tr7412446927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.