AZ ALKOTÓ SZÁNDÉK DICSÉRETE - Szujó Norbert blogja

"A TÖRTÉNETEIM A FONTOSAK..."

N.A.S.Interjú Pusztai Andreával

2018. szeptember 14. - Szujó Norbert

A N.A.S.Interjúk sorozat ötletét egy női spekulatív szerzők műveivel foglalkozó csoportban dobtuk fel, és ennek kereteiben egymást fogjuk kérdezgetni mindenféle olvasással-írással kapcsolatos dologról.

 

Először Pusztai Andrea írót kérdeztem munkásságáról

 


pusztaiandrea_retus.jpg

Mióta írsz? Emlékszel még az első teljes irodalmi műre, amit papírra vetettél?

 

Igen, a legelső egy rövid, butuska vers volt. Akkor még nem tudtam, mibe vágok bele. Azt gondolom, hogy az emberben az alkotás iránti vágy is érlelődik a legkorábbi időktől, ezért azok a korai lépések is fontosak. Az első írás iránt érzett hajlamot kiskamaszként érzékeltem magamban, és már tizenkét évesen merész álmokat dédelgettem, tudtam, hogy bármilyen formában, de történetekkel akarok foglalkozni. Az álmaink utat mutatnak az identitásunknak, és lehet haladni is velük, ha a megfelelő lépések szerint teszünk is értük. Mindig a következő fejlődési fokot kell megtalálni, és ez nem könnyű, de nem is lehetetlen, az sem hátrány, ha az öröm megmarad a tevékenységben. Más tészta, hogy onnantól számítva mennyivel több csalódás ért, mint siker. Meg kellett szokni, hogy ez is normális, felnőni az álmainkhoz nagy kihívás, és az ilyen utak sok munkával és még több kudarccal vannak kikövezve. Sok idő, míg az ember meglátja magában, hogy mikor érett meg érzelmileg, mentálisan és szellemileg, intellektuálisan is egy-egy feladatra, amit megálmodott magának. Szóval nagyon régóta írok, és pontosan emlékszem az első műveimre, a kiérdemelt kudarcokra, de ezekről nem sokat tudok mesélni, szokásos szárnypróbálgatások voltak, csupa gyerekbetegségekkel, amin át kell esni az elején. Néha jó visszatekinteni az örömre, amivel kezdtem, így aztán hogyne emlékeznék az első írásaimra?

 

Sokan a Bizánc történelmiregény-sorozat alkotójaként ismernek. Miről, kikről szól ez a történet és melyik korszakba kalauzol el minket?

 

A Keletrómai Birodalomban járunk az augsburgi csata (955) után három évvel, 958-ban kezdődik a történet Konstantinápolyban, ami az akkori világ legzsúfoltabb és legmodernebb metropolisza volt. Ez a történet Theophanó bizánci császárnőről szól elsősorban, betekintést kaphatunk ebbe az intrikus korba, a bizánci uralkodók életébe, gondolkodásába, és olyan láthatatlanul élő jellegzetességekbe, ami a hatalom gyakorlásával jár. Ez a császárnő a legismertebb bizánci császár, (Bolgárölő) II. Bazileiosz édesanyja volt, és egy időben uralkodott Géza fejedelemmel (és később Szent István királlyal, mi több, kitűnő kapcsolatokat ápoltak.) Sok magyar vonatkozású esemény szövődik be ide, de néhol történelmi, máshol szükségszerűen fiktív elemként, mivel erről az időszakról kevés történelmi adatunk van magyar részről. Az előzmények és a következmények azonban előttünk állnak, így egy olyan történetet tálalok, ami akár meg is történhetett volna, ugyanakkor a bizánci szálak a hitelesebbek, hiszen onnan több tényanyagot tudtam beépíteni.

A fő szálon a főszereplő császárnő és egy hun nagyúr, nevezetesen a tarján törzs szemrevaló vezére, Kagan erős érzelmeket táplálnak egymás iránt. Csakhogy egy császárnő nem az a fajta nő, akivel könnyű lenne összehozni egy titkos találkát, úgyhogy akadnak bonyodalmak bőven, egész pontosan három kötetre való.

Niképhorosz Phókasz vagy Johannész Tzimikész életét például, akikről elég sokat tudunk, hűen beépítettem a történetbe, alaposan kidolgozott, szerteágazó cselekményben. A szereplők legtöbbje történelmi személy, és a cselekmény történelmi hűségen alapul, vagy azon a gondolaton, hogy biztosan tudhatjuk-e az akkori történéseket manapság? Mert ha valamit már akkoriban is el akartak titkolni, arról ma biztosan nem tudhatunk semmit, úgyhogy a tények mellett akad néhány ilyen különös fordulat a történetben, mégis beilleszkednek.

Szerepelnek benne magyarok: Ónod fia, Kagan, Taksony vezér, Mihály, Géza fejedelem, Vajk, Sarolt, de főként bizánciak vannak az előtérben, mint a Bíborbanszületett császár, VII. Kónsztantinosz, II. Rómanosz, a Phókasz család, a szintén császárcsalád Lekapénoszok vagy természetesen Theophanó császárnő, vagy ott van az a rengeteg palotai eunuch. Hatalmas alakok mindannyian a történelemben, nálam pedig egy történetben szövődnek össze. Persze nem maradnak ki egy-egy jelenet vagy az említés szintjén más nagy történelmi alakok sem, mint amilyen az első német-római császár Nagy Ottó, vagy Szvjatoszlav, a Rurik házbeli kijevi nagyfejedelem, akinek leszármazottai uralkodtak Oroszországban 1598- ig. Gondoljunk bele, olyan, mintha az Árpád-házi királyaink uralkodtak volna szinte Mátyás király haláláig, és még száznyolc évig!

 

Miben más a történelmi regény, mint más, a valóságon alapuló fikciós zsáner (például a krimi, thriller, stb.)?

 

Nem szabad elfelejteni, hogy a történelmi regény is szükségszerűen fikciós műfaj, és ezen belül ezek a regények nemcsak témáikban, de módszereikben és ténygazdagságukban is eltérhetnek egymástól akár írónként is. Ami szembetűnő, hogy más eszköztárral rendelkezik, más a dramaturgia, itt nem gyilkosokat leplezünk le, hanem intrikusokat, nem üldözős szálak vannak, hanem epikus méretű csatákat vívunk és nagy tétek mellett, korhű módon, valamint nem a fantasztikum az a közeg, amiben megágyazunk a történetnek, hanem a kötött történelemtudomány, ahol irodalmi eszközökkel ábrázoló közegben dolgozunk, és bizonyos cselekmények kényszerűségével.

A történelem és a történészi munkák tisztelete, ismerete szükséges egy-egy regény megalkotásához, és ezeket az ismerhető elemeket be kell építeni. Ahhoz azonban, hogy elhiggyük, ez a történet akár igaz is lehetett, olyan időutazásra kell elrepíteni az olvasót, ahonnan nem lóg ki a lóláb. Alapos műveltséget igényel, hogy egy X. századi életformát rekonstruálni tudjunk, a társadalmi feszültségektől kezdve a fegyver-, és egyéb eszközhasználaton keresztül, a státuszismereteken át akár az asztalra kerülő ételekig. Például Bizáncban már tálaltak rántott húst az asztalra, mégpedig aranyporral megszórva, de tudnunk kell, hogy nem kerülhetett paprikás krumpli még Mátyás asztalára sem, nemhogy Szent Istvánéra. A történelmi regény titka a finom részletekben és széleskörű tájékozottságban rejlik, és abban a hajlandóságban, hogy elvessük a modern élet mai szokásait, lecserélve azt feltételezhetően akkoriakra, amely korban játszódik a történet. Mégsem szabad didaktikussá, törikönyv-szagúvá válnia. A lényeg továbbra is a történet és a karakterek, akik olyanok voltak, mint mi. Ugyanakkor van még egy fontos momentum, mégpedig, hogy nem könnyű ennek irodalmi hangot találni, hogy a mai olvasóknak ezt el tudjuk mesélni. Áthidalni ezt a nyelvi és kommunikációs szakadékot a narrációban egy önálló kihívás, de ha sikerül, az eredmény rendkívüli történetet, valódi időutazás-élményt nyújthat.

 

Mire kell ügyelnie annak, aki ebben a műfajban szeretne írni?

 

A legfontosabb talán az, hogy ne hamisítsunk történelmet, még úgy sem, hogy nem tudjuk, épp hamisítottunk, mert a nem tudás nem ment fel a felelősségünk alól. Ezért kell alaposan ismerni azt, mit lehet tudni a szereplőkről, és mi hogyan történt, ezt felszínes tudással és magabiztosság nélkül nem lehet kivitelezni. Azt hiszem, ez az egyik legnehezebb része, mert biztosan kell tudnunk, hol használjunk fikciós elemeket. Kiváló hely ilyenkor egy-egy fikciós rész tisztázásához a szerzői jegyzet, ahol ki lehet igazítani a bizonytalan részeket, vagy amit hozzátettünk, elvettünk a történetből, hogy az jobban működjön, elvégre jó történetet akarunk írni, és ez elsősorban szórakoztató irodalom.

 

Akármennyire is hű az írásod a történelmi tényekhez, biztosan sok helyen megjelenik benne a fikció. Mely területeken, milyen kérdésekben hívhatod segítségül a képzeletedet történelmi regény írásakor?

 

Van, amit fiktív részről nem tehetünk meg, például nem menthetünk meg egy szereplőt, csak mert a közönségnek szerintünk az jobban tetszene, vagy, mert sajnáljuk, és hát, annyira megszerettük. A történelmi regény ennyiben kíméletlen műfaj. Illetve lehet menteni bárkit, az író szabad, de akkor tudni kell, hogy kilépünk a történelmi regény keretből egy alternatív keretbe, ami már fantasztikumnak számít. Ha Zrínyi kirohant a várból a hősi halálba, történelmi regényben ne vegyük el tőle a dicsőséget, nem menthetjük meg, ő tényleg az életét adta a csatatéren, bátor, hősies tettet hajtott végre egy kilátástalan helyzetben, ami tagadhatatlan történelmi tény. A jegyzetben ezt nem tudjuk kimagyarázni, mert ez történelemhamisítás lenne, a tények tehát maradnak, ha tetszik, ha nem. A tényeket használni kell, nem lehet megváltoztatni kényünkre, kedvünkre, mert attól még masszív tények maradnak és magunkból csinálnánk hülyét, ami ugye nem szerepelt a céljaink között. Ha a szereplő meghal, akkor is van mit tenni íróként, kiélezhetjük a drámát, nem pedig erőszakkal nyálas hálivudi üdvtörténetté tesszük hősi halált halt őseink dicső tetteit, hazugsággal elbagatellizálva a jelentőségüket. A jegyzet is inkább arra való, hogy az olvasó is tudja, meddig és hol jártunk közösen a tudomány területén, meddig terjednek a tények, és hol léptünk ki a fikció ösvényére.

 Hogy mi lehet fikció, az egy nagyon egyszerű recept. Ott száll be a fantázia a munkába, ahol a tények között ki kell tölteni a valóban homályos foltokat, azokat a részeket, amikről nincs tudományos ismeret, nincs fellelhető tényanyag, vagy még a történészek is vérre menő vitákat folytatnak. Ehhez is kell némi életszerűség, az ember nem azt ír, amit akar, hanem ami beleillik, és bizonyos dolgokat ki lehet következtetni. Azt szoktam mondani, hogy két tény között az eseményeket a fantázia sokféle módján ki lehet tölteni, ami fontos, hogy hihető legyen. Ugyanez vonatkozik a szereplők jellemére, van egy történelmi ágyazat, és beleillő karaktert kell alkotni, akit közel hozunk az olvasóhoz, és ez a jellemépítés már biztosan fikció lesz, mégsem mondhat ellent a karakter történelmi jellegének, inkább az a cél, hogy mélyítse el!

Példát is tudok, fontos mondjuk a logika a fikciós munkában is: Gordelan városa a kötetben egy Konstantinápoly mellett fekvő kereskedelmi központ lett, mert logikusnak találtam, hogy az élelmiszer behozatali törvény miatt, amiben népegészségügyi okokból elrendelték, hogy az állatokat csak négy napos karantén után lehetett bevinni a városba feldolgozás céljából, ott lennie kellett egy ilyen külvárosnak a nagy Falon kívül. Mire elkészült az első kötet, kiderült, hogy Isztambulban valóban megtalálták ennek nyomait, egy külterületi kisvárost, afféle külső kikötőként, ahol karanténban és ellenőrzés alatt tarthatták a behozott vágóállatokat, így védelmezve a félmilliós várost a járványoktól. Jelenleg is feltárás alatt áll. De hogy Gordelan lett volna a neve, azt azért nem hiszem, ez a név már ugyanis a fantáziám szüleménye. Ilyen jellegű logikát és kreativitást igényel egy történelmi regény.

 

pusztaiandrea_bizanc.jpg

 

Bevallom, én kevésbé ismerem ezt a zsánert. Kik a jelenkori legmeghatározóbb alkotói itthon? Mekkora a közönsége (mondjuk, a fantasztikuméhoz viszonyítva)?

 

A történelmi regény ma reneszánszát éli, köszönhető ez a Hunyadi sorozat közel tíz évvel ezelőtti megjelenésének. Bán Mór regénysorozata felkavart valamiféle állóvizet, és máig a sorozat eddig megjelent kilenc kötetéből körülbelül negyedmillió példányt adtak el, és a könyvtárak legolvasottabb regényeinek egyike. Ez elképesztő siker. Ebből látszik, mekkora ma a hajlandóság a történelmi regények olvasására és mekkora potenciális olvasóközönségről beszélhetünk...

Természetesen azóta rengeteg történelmi regény látott napvilágot különböző kiadóknál, és ezek sokfélék, mind tükröz valamit az írójáról, és a célközönségről, és a mai magyar társadalomról is.

A nevek egyre ismertebbek, Csikász Lajos, Bónizs Róbert, Trux Béla, Bíró Szabolcs, Urbánszki László, és mindannyiunk köztiszteletben álló mestere: Fonyódi Tibor, vagy a pannóniai római történelem krónikása: Marcellus Mihály. De ott van egyre több írónő is, akik a történelem közegében mesélnek, Fábián Janka, Bökös Borbála, Bakóczi Sára, Bányai D. Ilona vagy Isolde Johannsen. A neveket a teljesség igénye nélkül hoztam fel, sokan kimaradhattak, mert sokan vagyunk, sokfélék, szerteágazó műveltségi területtel, ahol otthonosan mozgunk és alkotunk.

Nem vagyok elég jól informált ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le az olvasóközönségek méreteiről, a fantasztikumhoz végképp nem tudom hozzávetni a történelmi regényeket olvasó közönséget, de van néhány apróság, amit tapasztaltam, és figyelemre méltó lehet.

Érdekes, hogy a történelmi regényt valahol a szépirodalom és a zsánerirodalom metszetében egy sajátos periférián kell elképzelnünk, egyszerre mindkettő és egyik sem. Igaz, hogy a kortárs történelmi regény piaci igényre, állami dotációk nélkül virágzott ki önerőből, és nincs olyan támogatottság mögötte, mint a szépíróknál, de nagy olvasótáboruk van a Hunyadi sorozat korábbi sikerének farvizén. Azt látom, hogy ha valaki szépirodalomban otthonos, szívesen olvas történelmi regényt is, míg a fantasztikus fikcióktól egyébiránt már elzárkózik. Nehéz lenne ezt pontosan kimutatni, de az olvasóközönség szerintem egyszerűen csak jó témákról jó könyveket olvas szívesen, és igazából mindegy milyen zsánerből érkezik az a történet.

 

Nem áll messze tőled a fantasztikum sem. Milyen fantasztikus zsánerekben alkottál? Miről szóltak ezek a történeteid?

 

Hűha, ez most picit érzékeny pontom. Éppen zsánerváltásban vagyok, dolgozom egy fantasy regény átírásán, ami elsőre nem lett elég jó. Ez nem baj, sokkal jobban meg lennék ijedve, ha egy rossz verzióban jelenne meg a közönség előtt ez a történet, úgyhogy átírás juppijé! Addig írom, míg jó nem lesz, ennyivel tartozom ennek a történetnek!

Eddig a Galaktikában jelent meg sci-fi novellám, és két misztikusabb az Aranymosás Magazinban, valamint Spiritart Egyesület Kalandok és Kalandozók antológia köteteiben. Igazából nem vagyok novellista típus, de a fantasztikumban eddig csak novellákkal tapogatóztam, ami nem mutatja meg igazán az erősségeimet. Ezért szeretnék regényekkel is kilépni erre a területre, de az még egy kicsit várat magára, mint mondtam, épp dolgozom az ügyön.

Hogy miről szólnak? Nos, általában bármiről, ami épp foglalkoztat, vagy szembejön, társadalmi kérdésekről, a magány és kirekesztettség érzéséről, bűnről, önmarcangolásról, halál utáni életről, az újrapróbálásról, mint lehetőségről, amihez jogunk van, szerelem, barátság és az élet értelme.

Amit most írok, az egy klasszikus fantasy, aminek előterében egy testvér-konfliktus áll, és ez egybevág egy identitásbeli különbséggel náluk, ami felér egy szakadékkal. Nagyon szeretem ezt a történetet, de elsőre nem olyan lett, mint akartam. Most második körben megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. Ennél többet azonban nem árulnék el, mert még túl képlékeny, lehet, hogy ezek után, amit most elmondtam róla, valami teljesen más jön ki az ujjaim alól, mire a végére érek.

 

A fantasztikus irodalomban kényes kérdés a nők helyzete és megítélése. Mennyire jellemző ez a történelmi regény területén? Mennyire nehéz nőként érvényesülni ezen a színtéren? Vannak negatív tapasztalataid?

 

Ma nagyon erős sztereotípia az emberekben, hogy ha egy nő ír valamit, akkor az csak valami rózsaszín, butuska dolog lehet. Ez megnehezíti a boldogulást, mert nehéz megszólítani az embereket, ha nem vesznek komolyan. Ezért aztán történelmiregény íróként olykor látom a meghökkenést, amikor az olvasók rádöbbennek a Bizánc trilógia történelmi erősségének mértékére, és hogy mennyi munka mutatkozik meg benne, miután elolvasták. A legtöbben azonban attól tartanak olvasatlanul, hogy ez a Szulejmán ezeregyedik epizódja, és úgy nem veszik komolyan, hogy bármi többet tudnának meg róla, pedig éppen ők lennének a célközönségem, de ehhez át kell törnöm ezeket az előítéletes falakat. Ezt őszintén sajnálom, de nem tehetek többet annál, minthogy elmondom, amit lehet, megpróbálok sokakhoz eljutni és megszólítani őket. Elmondom, hogy ez egy erős történelmi regény, nem egy könnyű olvasmányocska teadélutánra. Ha valakinek felkelti az érdeklődését, az érdekes kalandokban vehet részt, és nem finomkodok sem a csatában, sem az ágyban, sem a politikában. Elég kegyetlen író vagyok szerintem, kíméletlen a szereplőimmel, az élet felemelő és lesújtó lehetőségeit próbálom leképezni, és olyan egyetemes értékek mentén alkotok, hogy mindenki megtalálja benne azt, amiért szívesen olvas történelmi regényt. Ugyanakkor érzékenyen nyúlok az érzelemábrázoláshoz, erős a cselekményvezetésben az érzelmi és intellektuális sodrás.

Kitűnő véleményeket kapok az olvasóktól, és érdekes módon jelentős részük érett férfi. Eredetileg a célközönségem elsősorban az intellektuálisabb női olvasók voltak, akiket érdekel a történelem és pont, hogy többre vágynak egy könnyen kapható szappanoperánál vagy a szokásos vérgőzös öldökléseknél. Csakhogy a két címke: az intellektuális, és a történelmi regény iránt érdeklődő emberek összeszaladtak, és nemektől függetlenül megszerették, ami engem lepett meg a legjobban, mert bőven akad köztük férfi, akik simán leveszik a polcról, és őszinte örömmel olvassák. Éppen az érzelemvezetést tartják az egyik legérdekesebbnek benne, de kaptam már elismerést a második rész nagy csatája miatt is vagy a hitelessége alapján. Ezért negatív tapasztalatom csak olyan van, ami inkább olvasás előtti megítélés szempontjából jelent szemmel látható hátrányt. Abban bízom, hogy amint az olvasók lassacskán megismernek, egyre kevésbé zavarja majd őket, hogy nő vagyok, mert a történeteim a fontosak, és nem a személyem vagy a nemem.

 


pusztaandi.png

 

A blogodon nem csak alkotói tevékenységedről, de magánéletedről, érzéseidről is gyakran írsz. Miért tartod fontosnak az ilyen kommunikációt az olvasókkal?

 

Amint fentebb jeleztem, az intellektuális női olvasóréteg volt az elsődleges célcsoport, akiket megszólítottam volna, és a célzás nem változott. Ezek a nők közvetlenek, okosak, szeretnek kommunikálni – jó, nem maradnak ki azért a férfiak sem. Aki aktív, érdeklődő, azokkal szívesen kommunikálok függetlenül attól, melyik nem képviselője. Sőt, néha az is kényelmetlen, hogy ezt ki kell emelni. Ma már sok férfi is olvassa a blogomat, és nagyon örülök, hogy így mellélőttem a célközönséget, és ők is kísérnek a figyelmükkel. Az aktív olvasók tehát általában elmondható, hogy szeretik, ha nem rájuk erőltetve, hanem kíváncsiságuk szerint olykor többet megtudhatnak egy-egy íróról, vagy arról, hogy mit csinál, ha épp nem a leendő kedvenc regényt írja. Nekem nagy szívügyem az őszinte kommunikáció, de nem szeretek tolakodni, zavarónak találom, ha valaki naponta hatszor tolja az arcomba ugyanazt a reklámját, és ezt én sem tenném másokkal. Bizánc izgalmas téma, és ezzel kampányolok is, mert nem esik bele az általános műveltségbe, perifériára szorult, pedig nagyon fontos lenne látnunk, mennyi mindent köszönhet a világ ennek a civilizációnak. A blog a legjobb felület, amit néha feldobok, és az olvasók akkor olvasnak, ha épp van idejük, nem tolakodó és könnyen elérhető. Nekem nem jelent gondot, hogy néha meséljek személyesebben is a munkámról, a terveimről, érdekességekről. Íróként nem szeretnék üres, pozőr celeb lenni, a tartalmat jobban preferálom, és érdekes személyiségként szívesen kommunikálok kifelé. Ennek szerintem több értelme van, mint gúnyolódó posztoknak, ahol kötelezően ki kell röhögni, ha hasra esik valaki egy videóban, és csak azt nézik, hogy látta-e a posztot legalább húszezer ember. Olyankor nekem megesik a szívem azon, akin tömegek röhögnek és elkeseredek ekkora űr láttán. Ez nekem nem érték, sőt! Rebellis vagyok hát, és azt vallom, hogy inkább olvassanak kevesebben, de nekik jelentsen az valamit, képviseljek számukra valami olyat, amivel kapcsolódni tudnak, jöjjenek szívesen, csak mert szeretnek olvasni.

 

Gondolom, nem csak írsz, olvasol is. Milyen könyveket olvasol szívesen? Melyik volt a legutóbbi könyv, ami nagyon tetszett? Melyik, ami nagyon nem?

 

Ami nem tetszik, azt nem olvasom. Kevés az idő, sok a jó könyv és az érdekes történet. Szimultán olvasok, gyakran akár húsz könyvet is, és mindenfélét. De tényleg.

Minden könyvet önmagáért szeretek meg, ezért például csak botránykönyveket nem olvasok, azt nem tudom önmagáért szeretni. Jelenleg intim kapcsolódásba kerültem a Horgonyhellyel, még az elején járok, de Moskát Anita a legkitűnőbb kortársaim egyike a fantasztikumban, és még nő is, és nagyon szeretek elmerészkedni a világaiba, ahol folyton a frász kerülget. Szerintem ő egy dimenzióváltást igéző horror-író, aki fantasy írónak álcázza magát, a Bábel fiai után már mondtam neki, hogy nem is értem a könyvein a sima fantasy címkét. Na, jó, értem. De élményre akkor is hátborzongató, amit ír és őszintén csodálom ezt a különleges színt, amiben a magyar kortárs irodalom palettáján ragyog.

Aztán alaposan tanulmányozom a Hunyadit, és sok más könyvet is, Bán Mór mester néhány lépéssel előttem jár, csak tanulni tudok tőle. Aztán ott van Csikász Lajos remekbeszabott új regénye, ő kitűnő hangulatteremtő író, csak úgy rántja be az embert a szövegbe, és még sok más írótól is olvasok, akik jobbnál jobb könyveket írnak, és mind komoly munkát végeznek jó kiadóknál.
Amit nem olvasok szívesen, azok a magánkiadások. Messzire elkerülöm őket, mert kifejezetten rossz tapasztalataim vannak. Nagyjából azok a művek ezek, amit elsőre lepötyögött az ember, de nagyon kellene még fejlődni, bétákkal dolgozni, átírni és novellázni, íróiskolázni, tanulni, és dolgozni a szövegen, nem rögtön nyomdába adni. Sok nyers kéziratot olvastam már, átlátok a rengeteg halmozott hibán, az így elfecsérelt jó ötleteken, pedig nem vagyok szerkesztő. Ezek a magánkiadások nem jobbak egy kezdő, nyers kéziratnál, amin még dolgozni kellett volna pár évet, de túl korán akartak megjelenni. Nekem is volt magánkiadásom, pontosan ismerem minden részletét ennek, és döbbenten állok egy-egy állítólagos siker láttán, amikor tudom, hogy az adott kötetben nincs egyetlen értelmes magyar mondat sem, és ennek ellenére világszenzációként hirdetik és már a filmjogok is elkeltek.
Igen, beleolvasok, igen, látom, milyenek. Nem, az egészet akkor se olvasnám el, ha fizetnének érte. Ezt nem gonoszságból mondom, de kár azokért a tehetséges írókért, akiknek még egy picit fejlődniük kellene, és bejutnának kiadókhoz, mert így tévútra viheti őket ez a megjelenési lehetőség, miközben a gatyájukat kifizetik erre. Nyilvánosan kiállnak egy éretlen kézirattal a közönség elé. Belül fog fájni az a megjelenés, évek múlva, ráadásul soha nem térül meg, ehelyett lapáttal is ki lehet hajítani a pénzt az ablakon. Tényleg kár értük, mert szükség lenne rájuk, kellenének a jó írók a kiadóknak, az olvasóknak és a nagybetűs irodalomnak, de pont olyanok kellenek, akik ilyen elszántak, mint ők, de inkább felkészültek, több alázattal és kisebb egóval rendelkeznek, és a munkát elvégzik, nem csak gőgös és hazug marketinggel nyomulnak, meg vállalhatatlan tartalommal. Tisztelet a kivételnek, mert olyat is tudok mutatni, de nem ez a jellemző. Szóval nem fekete-fehér ez a dolog, de érdemes utánanézni, ha olvasóként könyvet veszünk, hogy profi, gondoskodó kiadó áll-e a háttérben, felkészült íróval, vagy egy szerencsétlenkedő szerző, akiről lehúzták a bőrt, és kinyomták az első nyers kéziratát, amit valójában senkinek nem lenne szabad olvasnia. Az ő érdekében.
Amúgy az egésszel egy komoly könyvpiaci baj azért mégiscsak van, mielőtt mindenki rálegyintene erre, mert a jelenség másokra is hat, és ami jól látható és mindannyiunk felelőssége:
Sok olvasó nincs tisztában a könyvpiaci helyzettel, nem is várhatjuk tőle, hogy könyvek háttere után nyomozzon, hiszen csak egy jó történetet szeretne. De egyre több olyat látok, aki azt mondja egy ilyen magánkiadásos regény elolvasása után, hogy: „Na, ezért nem olvasok magyaroktól!” Hát, köszi!

 

Min dolgozol most, mik a jövőbeli terveid?

 

Jelenleg átírok egy fantasy regényt őszig és mellékesen dolgozom két forgatókönyvön is. Utána egy év tiszta kutatómunka jön, de közben elkezdem vázlatozni azt a tizenkét részes történelmi regényt, amit a jövőben írok a Gold Book Könyvkiadónak az Árpád-házi királynéinkról. A nők a történelemben kiaknázatlan téma, és azt látom, hogy férfikéz nem tudja kiemelni őket kellőképpen. Nőként tehát nagy lehetőség megmutatni a magyar királynékat a múltunk homályában, mert a fényük a férfiak dicső fényétől nem látszik. Az a kihívás, hogy ezt megmutassam, és hasznát veszem majd annak, amit a Bizánc trilógia megírása közben megtanultam, úgyhogy sok olvasóm legnagyobb örömére a viharos magyar történelem vizeire evezünk.
Emellett más forgatókönyveket is írok, és akad még néhány fantasy regény is a tarsolyomban, valamint Sütő Fanni fordításában angol nyelvterületen is fogunk pályázni egy novellával a következő időszakban, ezen a projekten is éppen dolgozunk.
Kihívás és munka akad hát bőven, nem fogok unatkozni a következő években sem, annyi szent!

 

 

 

 

 

 

A N.A.S.Interjúk sorozatban készült eddigi összes interjú elérhető a képre kattintva:



33216366_10216476486494517_6827390037898821632_n.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://randomkult.blog.hu/api/trackback/id/tr214145157

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.