A Goobo sorozata az olasz képregény világába ad betekintést, ezzel is színesítve az itthon megjelenő címek egyre gazdagabb repertoárját.

A Goobo kiadó, Tálosi András vezetésével, az Epicline képregénymagazin gondozásával kezdte meg pályafutását, azonban a Dragonero fantasy sorozat 2018-as megjelenése az a "nagy színrelépés", ami a Goobo-t  a legismertebb, legemlegetettebb hazai képregénykiadók körébe emelte. A rendkívül sikeres, a klasszikus heroikus fantasy kedvelőit is megcélzó Dragonero újabb kötetei mellett azóta elindult a Valiant-széria, a szuperhősös csemegék kedvelőinek szóló történetekkel, valamint megjelent a Zorro, ami egyedülálló módon egy Magyarországon, magyarul megjelenő, magyar alkotók által jegyzett történet, ami a közismert álarcos igazságosztó kalandjait meséli el, némileg átalakítva az eredeti koncepciót. Kevés a magyar, füzetes képregénysorozat – becsüljük meg!

A Maximum Bonelli sorozat az itthon (részben a Frike Comics kiadványainak hála) nagyon népszerű olasz kiadó, a Sergio Bonelli Editore címeiből válogat, azaz egy bizonyos minőségi szűrőn már átjutott alkotásokat mutat be a magyar közönségnek. Szó sincs róla azonban, hogy a MaxBon a szó valódi értelmében antológia-sorozat lenne: minden egyes kötete egy kerek történet, ami önmagában is értelmezhető, persze érezhetően egy széria része. A sokféle történet, sokféle befogadót megcéloz, a fantasztikum-barátoktól, a kalandok és a rejtélyek kedvelőin át, egészen a mindenevő ínyencekig. Ilyen módon betekintést nyerhetünk egy fantasztikusan színes, az amerikaitól  elütő populáris kultúrába, ami még talán a régi magyar képregények kedvelőinek is megdobogtatja  a szívét.

Eddig hat sorozat indult el a Maximum Bonelli lapjain, három új bemutatkozására a közeli jövőben számíthatunk, de még az is megtörtént, hogy az egyik sorozat "kinőtte" a MaxBon koncepcióját: a nagy sikerre való tekintettel a Suttogó Szél (a Dragoneronál megismert) önálló kötetes formában folytatódik. Úgy gondolom, ez kétszeresen is jó kiadói döntés volt: egyrészt így bebetonozódott a Maximum Bonelli "betekintő" jellege, másrészt az eredetileg Magico Vento (Mágikus Szél) névre keresztelt sorozat valóban megérdemli a kiemelést. Nekem is ez tetszik eddig a legjobban. Bár ez leginkább ízlés dolga, erős alapokra helyezett, jól megírt, izgalmas történet. Mielőtt azonban bővebben írnék róla, szeretnék pár szót ejteni a többi címről.

Ez nem annyira kritikai, mint inkább ajánló jellegű írás lesz, de természetesen szubjektív véleményemnek is hangot adok.

CSILLAGKÖZI INVÁZIÓ

Az Árvák a Maximum Bonelli első és nyolcadik kötetében olvasható. A történet a közeli jövőben játszódik, miután egy földönkívüli agresszor csaknem teljesen elpusztította Európát. Egy titkos katonai szövetség összegyűjti az árván maradt gyerekeket, hogy harcosokat, sőt, igazi gyilkológépeket faragjon belőlük. A két idősíkon játszódó történetből az egyik, méghozzá a leghalálosabb "árva-osztag" életét ismerhetjük meg. Igazi "katonai sci-fi" ez tehát, ami a fiatalok nézőpontja ellenére is érett, sok kérdést feltevő történet. A szokásos, a háború természetével foglalkozó kérdések mellett, az Árvák érdekessége a kiképzők és a gyermekek közötti sajátos szülő–gyermek viszony és a háborús gépezetet mozgásban tartó, a látszólagosnál vélhetőleg összetettebb mechanizmusok bemutatása. Az egyik szálon a téma a felnőtté válás (tehát a gyermekkor elvesztése), másikon a militáris közeg abuszurditása.
Ezzel együtt az Árvák egy pörgős, akciódús sci-fi, amiben űrkomanndósok szállják meg az idegenek bolygóját. Apropó idegenek: egy populáris képregényhez talán egy kevésbé elvont ellenfél illene, de van egy olyan érzésem (főleg a második rész után), hogy ér még minket meglepetés velük kapcsolatban.
Összességében az Árvák az egyik legerősebb MaxBon-sorozat, az egyik kedvencem.

RETRÓ SCIFI-MÓKA

Már a Maximum bonelli harmadik számának borítórajzáról ki lehet találni, hogy a Nathan Never miről is szól és kinek ajánlott. Főhőse az Alfa Ügynökség embere, Nathan, akinek hosszú kabátja lobog a szélben, sugárvetője mindig tüzelésre kész, megfeszült  izmaitól majd szétreped a latexgatya. Igazi faszagyerek, aki a jövő techno-dzsungelében tesz rendet, bűnözőket kerít kézre, összeesküvésekre derít fényt. Társai: a harcos amazon, Legs Weaver, akivel később önálló sorozat is indult (nem célzás! – na jó, de), illetve az esetlen, rajzfilmfigurára emlékeztető Sigmund Baginov, a csapat informatikai zsenije.
Az első rész leginkább csak alapoz, de az már most világos, hogy kiknek fog nagyon tetszeni ez a sorozat: a retró-scifi kedvelőinek. Az 1991-ben megjelent képregény a Szárnyas fejvadász, vagy a  Total Recall hangulatát idéző, akció-scifi, de azon se kell meglepődni, ha klasszikus művekből származó motívumokkal találkozunk (rögtön az első rész pl. megidézi Asimov robot-vízióit). A Nathan Never nem több, de nem is kevesebb egy szórakoztató, régi vágású comicsnál. Nem a kedvencem, de úgy tudom, sokan szeretik itthon és ezt meg is értem. Ráadásul egy hosszú sorozat része, aminek nem egy spin-offja is van. Szóval van miből csemegézni.

AZ OLASZ SHERLOCK HOLMES

A fejezetcím cinikusnak tűnhet, de a magam részéről, tényleg nem nagyon tudok mást mondani: Mercurio Loi (legalábbis a prológus és az első rész alapján) tényleg az olasz Sherlock Holmes – rögtön egy asszisztenst (a fiatal diák, Ottone De Angelis személyében) és egy nemezist is kap már az első fejezetben. Így aztán a status quo nagyon hamar világossá válik: hősünk szuperintelligens, van némi felsőbbrendűség-tudata, munkájában profi, az emberi kapcsolatokhoz ugyanúgy áll hozzá, mint a rejtélyekhez (hideg logikával feltárja őket, és trükkökkel manipulálja az eseményeket). Az első részben egy igen szép, misztikus–romantikus történetet kapunk. Érzésem szerint a rejtély megoldása kicsit suta, de ez is ízlés dolga.
Egyébként ha túl tudod tenni magad a fenti "hiányosságokon", akkor a Mercurio Loi nem fog csalódást okozni: gyönyörűen megrajzolt, jól megírt, professzionális képregény, amiből csak úgy sugárzik a XIX. századi Róma fantasztikus miliője (kövezett utcákkal, látványos, régi építményekkel, a történelem szellemalakjaival, az éj leple alatt gyülekező titkos társaságokkal). Ráadásul a szereplők nem szélsőségesen idealizált alakok, még ha szerepkörük ismerős is. A mester és tanítvány közötti kapcsolat pedig igen sajátosnak tűnik, ami sok lehetőséget rejt magában.

AZ ÉRZŐSZÍVŰ TERMINÁTOR

Számomra a Maximum Bonelli legellentmondásosabb címe a Lilith: biztosan nagyon sokan szeretik, érdemei vitathatatlanok, én azonban mégsem tudom, hogy "melyik polcra tegyem". A története a Terminator sémáját bontja ki (persze alaposabban, mint a klasszikus film folytatásai): valamikor a jövőben egy idegen erő (erre még visszatérek mindjárt) a Földet az emberek számára lakhatatlanná tette, így a kevés, a föld alá visszavonult túlélő egy vésztervet dolgozott ki. Visszaküldenek a múlta egy erre a feladatra kiképzett harcost, hősnőnket, a múltba, hogy megakadályozva a kataklizmát, megváltoztassa a jövőt. Két dologban hasonlít még ez a felállás a Terminátorhoz: egyrészt Lilith pucéran érkezik a múltba, ami (gondolom) kihagyhatatlan ziccer volt (tudom-tudom: születésmotívum); illetve a lány, Arnoldhoz hasonlóan nem feltétlenül diplomáciai úton oldja meg a problémákat. Ezzel azonban vége is a hasonlóságoknak – a képregény minden fejezete összetettebb, mint bármelyik Halálosztó-epizód.
A status quo az, hogy Lilith különböző történelmi korszakokba tér vissza, ott megkeres egy célszemélyt, akit megöl (előtte kivesz belőle valamit, de erre most nem térnék ki). Ebben segítségére van társa, aki egyben vezetője is, a fekete párducra hasonlító Árnyék. Ez a "társállat" tud beszélni, intelligens, lényegében a józan ész hangja. Bár láthatatlan a kívülállók számára, nem pusztán hologram: Lilith lovagolni tud rajta, és másképp is a lány segítségére van. Árnyék az időutazás egy sajátos aspektusára is rávilágít: nem egyszer figyelmezteti társát, hogy ne érezzen bűntudatot a megölt emberek miatt, hiszen már halottak, haláluk semmilyen hatással nincs az idő folyására nézve. Nagyon érdekes látásmód ez, ami nagyon messze van a Bradbury-i pillangó-effektustól, és komolyan gondolkodásra készteti az olvasót.
Apropó: gyilkosság. Amikor Lilith veszélybe kerül (ami azért az emberiség sötét korszakaiban könnyen előfordulhat) előjönnek emberfeletti képességei. Gyors és erős lesz, testét egy porcelánszerű, áthatolhatatlan bevonat veszi körül, illetve karmai lesznek, amikkel rendet vág a támadók sorában. Így aztán gyakran tanúi lehetünk a képregény lapjain, hogy egy pucér csaj embereket mészárol. A Lilith igen erőszakos képregény: röpködnek a végtagok és a fejek, fröccsen a vér. Ez még így rendben is van (mondja bárki azt, hogy nincs rendben!), de számomra nagyon érdekes a történetek szexualitáshoz, és általában a nemiséghez való hozzáállása is.
Világos, hogy a hősnő a Lilith (avagy Lilitu) istennő köré fűződő hiedelmek és félelmek megtestesülése, és ehhez jól passzol a "tomboló nőstény démon" attitűd, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az eddigi részekben (és ahogy látom, későbbiekben is) eljátszott "susnyásban talált pucér nő" és "pucéran akrobatikázó-bunyózó hősnő" poén azért némileg öncélú (vesd össze: Cat Claw nyitófejezete). Az is fura nekem, hogy a férfi szereplők többsége buta, ronda és a farkánál fogva könnyen megvezethető, de ugyan ki merné kijelenteni, hogy az adott történelmi korszakokban nem ilyen volt az átlag? Ráadásul harcosokról, zsoldosokról és kalózokról beszélünk.
Tehát a képregény néha kicsit olyan, mintha a kilencvenes években, (fiú) tinédzsereknek készült volna, pedig 2008-as és az érett látásmódnak is nem egy jelét mutatja.
Lilith például nem agyatlan, érzelmek nélküli gyilkológép. Gyakran vívódik tettei helyességén, érzelmeit pedig nagy mértékben meghatározza a múltja. A lány kiképzését bemutató (a távoli jövőben játszódó) jeleneteket körüllengi valami misztikus, érzésem szerint nyomasztó légkör. Mintha "szülei" és tanárai nem mondanának el mindent Lilithnek, mintha kihasználnák, sőt: felhasználnák. Végig az volt az érzésem, hogy valami mocsokságot művelnek szegény lánnyal (például egy visszatekintésből megtudjuk, hogy mivel gyakran szexelnie kell majd azért, hogy céljait elérje, erre a "mesterségre" is megtanították). A múltban (jövőben) történtek, a küldetéstudata, valamint a háború borzalmai identitásválságba sodorják a nőt, minek hatására azzal a démoni entitással azonosul, akit a babonás ókori és középkori emberek félelmei hívtak életre. Karakterfejlődés tehát van, azonosulási pontot is találni – Lilith az egyik legszimpatikusabb karakter a Maximum Bonelli arcképcsarnokában.
Néhány szót még szeretnék ejteni a történet "főgonoszáról", az arctalan, névtelen, megfoghatatlan entitásról, ami a pusztulás szélére sodorta az emberiséget: a Tövisről. A képregényben nincs a szó valódi értelmében vett antagonista. A Tövis egy szabad szemmel nem is látható egységekből álló, gigantikus raj, ami vírusként fertőzi meg nem csak az élőlényeket, de az idő szövetét is. Ugyanis az emberi történelem kezdeteitől jelen van. Célja a túlélés, a szaporodás és a mindenek feletti hatalom. Tehát nem gonosz, nem ártó, de még a kegyetlenül közömbös lovecrafti istenszörnyeknél is ridegebb: evolúciós entitás, mint mi, mindannyian. Az ellene folyó harcban tehát nincs helye megadásnak, vagy ő vagy mi. Ha úgy látja jónak, nyüzsgő rajként, alaktalan masszaként, de szörnyalakokként is megtestesülhet, de akkor a legveszélyesebb, amikor láthatatlan. A Tövis ugyanis néha "megfertőz" egy-egy embert (akiket aztán Lilithnek kell levadásznia), és ez adja a történet fő mozgatóerejét.
Többszörösen összetett, izgalmasan koncepciójú és egyébként gyönyörű képregény a Lilith. Remélem, még sokáig velünk marad, még ha nem is ez a kedvencem.

INDIANA JONES UNOKATESTVÉRE

Martin Mystère egy legenda, így aztán próbálok szolidabban hangot adni azon véleményemnek, hogy ez az egyik, ha nem a leggyengébb sorozat a Maximum Bonelli felhozatalában. Egyrészt ízlések és pofonok (vajon ezzel a kifejezéssel sikerült-e már bárkinek is elkerülnie az utóbbit?), másrészt az legyen a legnagyobb baja egy képregénynek, hogy "csak" szórakoztató és kalandos. Igaz, nekem maga a főhős sem tetszik, de most már tényleg igyekszem csak a pozitívumokra koncentrálni. Martin karaktere nagyon hasonlít Indiana Joneséra, de elvileg ő idősebb, mint amerikai unokatestvére (a képregény 1982-től fut). A hasonlóság az irodalmi gyökerekben keresendő. A történet is tipikus kaland-sémát követ: egy barát halála indítja el a nyomozást, amely egy ősi ereklye körül forog, aztán jön egy titkos társaság, meg van árulás is. Ha jól emlékszem, mert igazából nem hagyott bennem nagy nyomot a képregény. Azonban számomra kellemes meglepetés, és tényleg elismerésre méltó, hogy a Martin Mystère világa sokkal határozottabb, egységesebb képet alkot, mint az Indiana Jones epizódok együtt. Sejtjük, hogy voltak olyan, mára elveszett civilizációk, amik fejlettségükben a mai társadalmakat is meghaladták, tőlük származnak az ereklyék, amikre titkos társaságok is vadásznak, nem épp állagmegőrzés céljából.
Érdekes még Martin segédje, Java karaktere, aki egy neandervölgyi, tehát a kihalt(nak hitt) emberfaj(ta) leszármazottja.
A sorozat pontosan azt adja, amit ígér: egy igazi ponyva kalandot. Fogalmam sincs, milyen a hazai fogadtatása, de megjelenése mindenképpen hiánypótló.

A SZELLEMVADÁSZ

És végül elérkeztünk ahhoz a sorozathoz, ami a Maximum Bonelli történetében mérföldkőnek számít, ugyanis kinőtte az antológia-sorozat formátumot. A nagy sikerre (vagyis a pozitív olvasói visszhangra) való tekintettel a Suttogó Szél önálló kötetekben folytatódik tovább. Érzésem szerint meg is érdemli. De mit is kertelek: a legjobb MaxBon-sorozat.
A történet főhőse Ned Ellis, az amerikai polgárháborús katona, akit (miután egy robbanástól megsérült) az indiánok vettek gondjukba. Mivel a törzs sámánja mágikus jelet követve találta meg a sérült, emlékezetét vesztett férfit, megtanította őt az indián spirituális technikákra. Így született meg Suttogó Szél, a bátor harcos, aki sem élőtől sem holttól nem retten meg.
A történet másik szálán megismerhetjük Willy Richards újságírót, akit sokan csak Poe néven emlegetnek, és aki éppen egy, az egész ország társadalmi és gazdasági berendezkedésére rossz fényt vető, és politikai köröket is érintő összeesküvést próbál leleplezni. A két hős sorsa összefonódik, és együtt néznek szembe a rájuk leselkedő fenyegetésekkel.
Amit kapunk tehát, az egy hamisítatlan vadnyugati történet, a vasútvonalak mentén elnéptelenedett szellemvárosokkal, a füves pusztákon legelésző bölényekkel, mogorva rézbőrűekkel és fehér gazemberekkel. Egy klasszikus, ma már ritkának nevezhető filmes zsáner képkockái elevenednek meg a képregény lapjain, ami már önmagában is okot adhat az örömre.
De nem véletlenül van a történetben egy fószer, aki annyira hasonlít Edgar Alan Poe-ra, hogy Poe-nak is csúfolják. Tiszteletadás ez az inspirációt adó életmű előtt. A Suttogó Szél ugyanis a western és a gótikus horror elemeit ötvöző, erős, a detektív-történetekre jellemző nyomozati szállal operáló, misztikus történet. Kapásból az első rész egy, Poe és Ambrose Bierce nyomasztó munkáit idéző rémtörténet, bosszúálló szellemekről, és az emberek lelkét mardosó bűntudatról.
A misztikum (sőt, a fantasztikum) később is jelen lesz a sorozatban, ám olyan ügyesen illesztették az alap western miliőbe az alkotók, hogy a zsáner elkötelezett híveinek sem lesz zavaró. Ezzel együtt a Magico Vento (mennyivel jobb már a magyar cím!) nem csak a megidézett zsánerek kedvelőinek jöhet be, de a démonos, szellemes, vámpíros, paranormális olasz képregények sorába is illeszkedik – azaz telitalálat!
Az idén megjelent, első, önálló Suttogó Szél-kötetben két történet található, amik más-más hangulatúak, nagy változatosságot mutatnak. Az első (tehát  a második) fejezetben az indiánok  mindennapjaiba tekinthetünk be, ahol megfér egymás mellett az önfeledt szórakozás, a családdal töltött kellemes percek, és sajnos a halál, a tragédia is. Valamint az ártó szellemek tombolása sem ritka. Miután Ned egy misztikus erejű, kitaszított korábbi törzstag által elrabolt gyerek nyomába ered, kiderül, hogy az emberi gyarlóság veszedelmesebb minden démonnál. Ebben a fejezetben egyébként a természetfölötti nem annyira misztikus: a sámáni praktikák, a szellemidézés és a szellemi síkkal való kommunikáció a jelenvalóság részét képezik, hősünk útját pedig egyszerre szimbolikus és hús-vér akadályok szegélyezik (elég csak a borítóra vetni egy pillantást). Egy kicsit mintha a fantasy eszköztára is megfigyelhető lenne ebben a fejezetben, de ne feledjük, hogy a fantasy és a gótikus horror gyökerei közösek.
A kötet második története, a Lady Charity visszább vesz a misztikumból és inkább az egzotikumra épít. Folytatódik az első részben megkezdett nyomozás a hatalmasságok demokratikus alapértékeket semmibe vevő machinációival kapcsolatban. A rövid időre magára maradó Poe a nyakára küldött bérgyilkosokkal és alkohol-problémáival is kénytelen szembenézni, miközben felcsillan a remény, hogy hamarosan erős szövetségesre lelhet.
Eközben Ned próbál visszarázódni a törzs mindennapjaira, de lelkiismerete sugallatára, valamint nevelőapja tanácsára mégis Poe után ered. Csak előtte még legyilkolja a jégkorszaki megafauna egyik utolsó díszpéldányát, inkább a történeti hűség, mintsem a fenntartható fejlődés jegyében.
A fejezet nagy erénye, hogy többet megtudhatunk a már megismert antagonistákról és kapunk egy igazán izgalmas újat.

A Suttogó Szél nem véletlenül lett közönségkedvenc: nagyon jól megírt, izgalmas történet, amit gyönyörű rajzok koronáznak meg (vagy fordítva). Akár elhagyott romvárosokban, akár a prérin, akár a még a földből alig kinőtt, későbbi amerikai nagyvásorok egyikében járnak hőseink, érezzük, hogy ott vagyunk mellettük. A karakterek (a mellékszereplőket is beleértve), bár ismert sémákat követnek, összetettek és izgalmasak. A háttérben húzódó rejtély, az üzleti és politikai machinációk és a korrupció hálója hitelesnek érződik, mind történelmi szempontból, mind sajnos a jelenkori folyamatok analógiájaként szemlélve. A misztikum, a természetfölötti és a kaland pedig még élvezetesebbé teszik ezt a képregényt. Igazi remekmű, amit mindenkinek érdemes megismernie.

Összességében valamennyi Maximum Bonelli-kötetre igaz, hogy gondosan válogatott, profi olasz képregények olvashatók benne. Bár érdemesebb a sorozat valamennyi részét beszerezni (mielőtt elfogynak), de a sokféle történet és stílus, sokféle olvasót vonzhat, így aki válogatna, az is utána járhat, melyik cím passzol leginkább az ő ízléséhez.
A szerkesztők profi munkát végeznek a  címek gondozásában, a kötetek szépek, ízlésesek. Kicsit sajnálom, hogy az első hat kötet után már nem kapnak látványos, Maximum Bonelli-fejlécet a címlapok, de szerintem ez a sorozatok önálló voltát hivatott kihangsúlyozni. A Suttogó Szél első kötete pedig egyenesen gyönyörű. Nekem a Dragonero-nál is jobban tetszik, pedig az is nagyon szép.

A Goobo egy olyan kiadó, amire érdemes odafigyelni. Én is ígéretet teszek rá, hogy többet foglalkozom a munkásságukkal és hogy terjesztem a hírüket a nagyvilágban, ha erre nincs is igazán szükségük. A jövőben biztosan lesz szó itt a magyar Zorro képregényről, de remélhetőleg a Dragonero-ra és a Valiant-sorozatra is időt tudok szánni.

A kiadó honlapján belenézhetsz a kötetekbe, megismerhetsz más kiadványokat is és meg is rendelheted őket!

A TELJES BORÍTÓGALÉRIÁÉRT KATTINTS A KÉPRE!