Szerintem alig akad valaki a japán képregények és rajzfilmek hazai kedvelői közül, aki legalább ne hallott volna Nihei Cutomu kultklasszis mangájáról, a Blame!-ről. Nemrég én is ledaráltam belőle egy jó adagot – avagy engem darált be, ha így jobban tetszik.

Elmúltak azok a "régi, szép idők", amikor hosszasan kellett magyarázni egy asztaltársaság tagjainak, hogy a manga nem stílus és nem műfaj. Médium, amelyen belül számos zsánerbe tartozó, millió különböző stílusú és a legkülönfélébb korosztályokat megszólító alkotás tartozik. Attól függően, hogy érzelmes vagy inkább elborult ismerősünket akartuk "megfertőzni", vagy egy kiváló "slice of life" opuszt, vagy valami brutális és letaglózó művet ajánlottunk neki (és persze létezett millió köztes és egyéb alternatíva is). És akkor se estünk túlságosan zavarba, ha azt kérdezték tőlünk, hogy egy scifi-fannak mit ajánlanánk? Egy szó, mint száz: ma már jó eséllyel az is fel tud sorolni pár legendás címet, aki még soha nem olvasott egyetlen japán képregényt sem, de egyébként nyitott a szórakoztató médiumokra. Aki pedig egyenesen keresi az ilyen olvasmányokat, az biztosan találkozott már a Ghost in The Shellel és társaival.

Azonban nekem a Blame! eddig kimaradt. Persze olvastam pár fejezetét korábban (a Mangazin rémlik valakinek?), de csak nemrég határoztam el, hogy mélyebben is belevetem magam a sorozatba. Azt hiszem, a Comixology-n megvásárolható, az első kilenc fejezetet (illetve logot) tartalmazó Master Edition vol. 1 a maga 396 oldalával kezdetnek bőven elég is volt. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szettem volna egyhuzamban végigolvasni egy ültő helyemben az egész, hat kötetes folyamot, de azért a Blame! nem könnyű olvasmány.  

Nihei Cutomu 1997 és 2003 között megjelent, eredetileg tíz kötetes sorozata az emberiség és a Föld(?) távoli jövőjébe kalauzol el minket, amikor is az egész bolygó felszínét egy gigantikus megastruktúra, a mesterséges intelligencia által vezérelt Város borítja. Belsejében emberek, mutánsok, kiborgok és egyéb bizarr szerzetek bolyonganak, mindannyian valamiféle programot követve. Magányos hősünk, Kyrii (Killy) egy irdatlan pusztítást végezni képes fegyverrel az oldalán járja a város zeg-zugait, valamilyen génmintát kutatva, amellyel csatlakozni lehet a megastruktúrát irányító hálózatra. Útját torzszülöttek, groteszk kreatúrák sokasága állja, akik aztán jellemzően csúfos véget érnek.

Kyrii első látásra a vadnyugati, néma pisztolyhősök leszármazottja. Szent küldetése, az említett génminta megtalálása, ugyan nemes célnak tűnik, a férfi erkölcsi érzéke nem túl fejlett, illetve nincs neki. Nem érdeklik az emberi gyarlóságok, gátlástalanul félresöpri a felé nyújtott baráti jobbot is, ha úgy adódik. Ridegsége olyannyira erőteljes vonása, hogy bizonyos tetteinek indíttatása és a mögöttük felsejlő, hideg logika csak később válik valamennyire világossá. Bár néhány jel arra utal, hogy Kyrii nem ember, kegyetlensége és kompromisszumkészségének szinte teljes hiánya inkább a körülményeknek tudható be: Cutomu egy olyan karaktert alkotott, akit lelkileg teljesen kiszipolyozott a világ, amelyben él.

Mert, ha esetleg nem derült volna ki eddig, a Város maga a Pokol. Nem valamiféle allegorikus értelemben: egyszerűen csak mindenki kárhozott, aki benne él. Elveszett lelkek, mozgó halottak, emberi mivoltuk utolsó szilánkjaiba hiába kapaszkodó nyomorultak lakják. A cyberpunk művek fő dilemmáit adó kérdések (mint: "Mi a különbség élő és élettelen, ember és gép között?", "Milyen mértékben képesek kizsigerelni, önmaguktól megfosztani az embereket a megavállalatok?") itt olyan nulla jelentőségű, kisszerű problémáknak tűnnek a "nagy egészhez" képest, hogy szinte meg se lepődünk, amikor elsöpri őket a lökéshullám.

Egy rám nagy hatást gyakorló részt emelnék most ki.

Az egyik jelentben Kyrii egy emberi embriókat nevelő, kaptárszerű létesítménybe jut. Amikor az azt őrző védelmi rendszer az életére tör, a férfi teszi a dolgát és meghúzza a ravaszt, levegőbe repítve ezzel az egész objektumot. Az élő entitások ilyen mértékű semmibevételét Cutomu úgy teszi hangsúlyossá, hogy a fegyver elsütése előtti pillanatban egy panel erejéig megidézi a tartályokban úszó embriók képét. Kyrii tehát habozik kioltani az életet, de éppen csak annyi ideig, hogy a saját élete (illetve a küldetése) ne kerüljön veszélybe. Később kiderül ugyan, hogy az embriók nem éppen az emberi faj fennmaradását szolgálták, ott és akkor csak az a fájdalmas lemondás maradt meg bennem, ami egyébként az egész történetre jellemző.

A történet során megismert emberek jellemzően valamilyen álomvilágban élnek, kilátástalan sorsuk elől menekülnének. Osztályrészük rendre a bukás és a megsemmisülés, egyikük sem üdvözül, de még az is megesik, hogy az utolsó pillanatban szembesülnek a ténnyel, hogy amiben életükben hittek, hazugság. Nehéz megérteni, hogy mi is az a világfájdalom, ami ehhez a kompromisszumot nem ismerő alkotói látásmódhoz vezetett, de akárhogy is: hátborzongatóan könnyű azonosulni vele.

Magába a sztoriba még bele is lehet kötni. Például a kiábrándultságnak és az értelmetlenségnek ezen tömény atmoszférája mellett legalábbis furcsán hat a főhős homályos eredetű küldetéstudata. Gyakran volt az az érzésem továbbá, hogy Kyrii egyszerűen vonzza a bajt, és az a rengeteg, testet-lelket megtépázó tragédia nem is történt volna meg, ha csak tisztes távolságból szemléli a dolgok menetét és nem folyik bele. Valamint a történetvezetés néhol egysíkú, igaz, a változatos tálalásnak köszönhetően nem feltűnően az. 

Ami viszont az egészre a koronát felteszi, az a látványvilág.

Az egy ideig az építőiparban dolgozó szerző a Város képében egy olyan lélektelen, az emberiség irányában kíméletlenül közömbös entitást alkotott, ami láttán a rémirodalom nagyjai is elismerően csettintenének. De víziójának erejét nem grandiózussága, vagy kozmikus léptéke adja, hanem az, hogy a Város kifacsart, émelyítően groteszk idomaiban, az elveszett lelkek torzképeiben, a tébolynak e felfoghatatlan, escheri labirintusában úton-útfélen a saját realitásunkra ismerünk rá. Bár a vonalzóval megrajzolt, indusztriális látképek, valamint az H. R. Giger munkáit idéző, élőt és élettelent egybeolvasztó, szürreális objektumok, gépek és lények a végletekig eltúlzottak, a Blame! világa felismerhetően a mi világunk torzképe, Földünk apokaliptikus látomásból felsejlő, azonban megkockáztatom, hogy reális jövőképe.

A kongó acéllépcsők és falak labirintusába könnyű belelátni jelenkorunk kihívásait, de ennél beszédesebbek az olyan apró motívumok, amik mintha nem is tudatosan, inkább megérzésből kerültek volna bele a történetbe. Hangsúlyosnak tartom például, hogy a Blame! gigantikus világában villámgyorsan terjednek a hírek. Amit a főszereplő egyszer cselekedett az "nyomot hagy" az itt élők emlékezetben. Ha másképp nem, legendák, híresztelések formájában jelenik meg. Tehát mindenki egy információs hálóra csatlakozik, ami maga a Város. Az irdatlan fémtömeg, a biomechanikus burok, a kábelek és gégecsövek rengetege csupán test, amit Cutomu az emberi testtel von párhuzamba. Márpedig jellemzően kegyetlenül bánik a testekkel. Emberi alakjai legtöbbször szépek, de üres tekintetükben nem lakozik lélek, sem érzelmek. Testük csupán burok, külső váz, amit a Város sokszor démonikus megjelenésű avatárjai ízekre szednek vagy szétrobbantanak. Azonban pontosan ugyanebbe a "szerepkörbe" kerül maga a Város is a kilencedik fejezetben: a legfőbb kiber-agy gigantikus hullája elgondolkodtató látvány.

A Blame! egy nyomasztó és kegyetlen, ugyanakkor roppant szórakoztató történet az emberiségről, aki miután mindent bekebelezett, önmagát is felemésztette.