ERŐSEN SPOILERES BEMUTATÓ!

Bár az anime-nézés egy olyan hobbi, amire egy egész életet rá lehet áldozni, én szezononként csak egy-két számomra érdekes címet nézek meg. Az utóbbi időben ilyen volt a Carole and Tuesday (amiről még lesz szó itt) és jelen bejegyzés tárgya: a Promised Neverland.

A Promised Neverland (Yakusoku no Neverland) című japán rajzfilmsorozat 2019 januárjában indult (az első évad márciusban, a 12. epizóddal zárult, folytatás jövőre várható), és az azonos című, 2016-os képregényt dolgozza fel (író: Kaiu Shirai; rajz: Posuka Demizu).
A történetről már az előtt olvastam, hogy megnéztem volna egy részt is, így nem kevés prekoncepcióval fogtam hozzá.
Egy titokzatos árvaházban gyerekek egy csoportja, nevelőnő felügyelete alatt éli boldogságban és vidámságban mindennapjait. Csak néhány furcsaság utal arra, hogy valami nincs rendben. Az idilli álomvilág akkor omlik össze végérvényesen, amikor néhány tehetséges gyerek fényt derít az otthon sötét titkára. Innentől spoileresen folytatom, majd leírom, miért is ajánlom mindenkinek, hogy legalább próbaképpen vágjon bele a sorozat megnézésébe.

Érdemes már az első epizód megnézése előtt félretenni az előzetes elvárásokat a beígért váratlan fordulat kapcsán. Én legalábbis valamiért sci-fis alapkoncepciót vártam, de már a nyitó epizód világossá teszi, hogy a Promised Neverland bizony groteszk, a japán folklórból... nos, táplálkozó weird-horror. Miután nyilvánvalóvá válik nem csak az, hogy az árvaházból "nevelőszülőkhöz" adott gyerekek valójában semmi jóra nem számíthatnak, de az is, hogy az egész külvilágot szó szerint is démoni erők tartják markukban, a sorozat a nagy szökés megtervezéséről szól.
A titokra fényt derítő három gyermek, Emma, Norman és Ray, az otthon legtehetségesebb, legidősebb, legügyesebb és legbátrabb lakói. Ők kezdik tervezni a szabaduláshoz vezető utat, és miközben tudják, hogy ha kijutnak a fallal körülvett "rezervátumból", akkor egy még kilátástalanabb élet vár rájuk, soha, egy percre sem adják fel. Ray képviseli a hideg logikát a csapatban, Ő az aki kész összetörni társai naiv álmait, ha a cél leghatékonyabb eléréséről van szó. Emme a csapat szíve: miközben tehetségben nem múlja alul fiú társait, mindig visszabillenti a mérleget a puszta értelem oldaláról, az emberség irányába. Norman kettejük között az tengely, mindenre képes a szabadulásért, de érzelmei egyértelműen Emma felé húznak. Bár ez a felállás elég tipikusnak tűnik, idővel minden karakter extra réteget, extra mélységet kap. Később hármukhoz többen is csatlakoznak, a cél pedig mindvégig valamennyi gyermek kimentése.

Nincs könnyű dolguk, ugyanis nem elég, hogy a háttérben természetfölötti erők munkálkodnak, az azoknak behódoló emberektől ugyanúgy tartaniuk kel. Mamáról, a gyermekotthont vezető nevelőnőről már az első részben kiderül, hogy nem az, akinek mutatja magát. Később kap egy segédet maga mellé, aki amellett, hogy saját tervei vannak, még lelkivilága is súlyosan terhelt. Ahogyan megismerjük kettejük viszonyát, titkos motivációit és érzelmeit, világossá válik, hogy a színfalak mögött folytatott játszma ezerszer összetettebb, mint hittük. Csak szegény gyerekeknek fatálisan egyszerű a helyzetük.

Intrikák, árulások, összeesküvések és a külvilágból néha beszűrődő rémképek terhelik az egyébként nyomozással, tervezgetéssel teli, izgalmas forgatókönyvet. Minden epizódra jut egy fordulat, bár némelyik talán kiszámítható, vagy jól ismert, összességében én nem találok kivetni valót a feszültség adagolásában és a bonyodalom kibontásában. Bár néha kicsit fura, hogy a gyerekek mindig rájönnek a felvázolt tervek gyenge pontjaira és mindenre van válaszuk, reakciójuk, ez magyarázható azzal, hogy az árvaház eleve a különösen tehetséges gyerekek kinevelésére jött létre. Ahogyan egyre több információ  derül ki a történések hátteréről, egyre több a titok is. Szóval van min agyalni bőven. Befogadóként különösen élvezetes összeilleszteni az elejtett puzzle-darabkákat.

Emellett a történet összetett mondanivalóval is rendelkezik. Az interneten leginkább az egyik értelmezési síkról olvastam: a gyerekek sorsa, ahogyan nevelik őket, gondoskodnak róluk, majd amit végül tesznek velük, természetesen egyértelműen párhuzamba vonható azzal, ahogyan a vágóállatokkal bánunk (írja ezt egy húsevő). Szerintem azonban (ha nem is fontosabb) hangsúlyosabb egy másik aspektus: a gyermekbántalmazás különböző megjelenési formáinak ábrázolása. Mert van itt minden (sőt, mintha folyamatában látnánk) a titkolt hátsó szándéktól, a módszeresen adagolt lelki terroron át, egészen a fizikai bántalmazásig. Mert hiába tudjuk, amit tudunk például Mamáról, a történet anyafigurájáról, csak Emma (a család legfürgébb tagja, mindenki nővérkéje) lába eltörésének szimbolikus erejű aktusa az, ami tudatosítja bennünk az igazságot. Nem hittük el, hogy megtörténhet, pedig a jelek mutatkoztak.
A gyermekkori traumákat szimbolizálja a gyerekjátékok, játékbabák visszatérő motívuma, ami leginkább Krone nevelőnő alakjában fejeződik ki.

A család (a modern horroroktól amúgy nem szokatlan módon) vezérmotívum a sorozatban: a gyerekek családnak nevezik közösségüket, nevelőjük Mama (amúgy Isabella), a nevelőnők feje a Nagymama. De még hosszasan lehetne boncolgatni a Promised Neverland mélységeit. (például már az első évadban felsejlik egy a démonokat kiszolgáló disztópikus emberi társadalom rémképe, valamint úgy tűnik, a nevelőnők közvetlenül felelősek azért, hogy a gyerekek az árvaházakba kerülnek), de nagyon sok minden úgyis a későbbiekben kerül majd kibontásra.

A látványvilág tetszetős, erős felső-középmezőny (nekem a Carole and Tuesday után kicsit átlagosnak tűnik), de igazodik a hangulathoz és van pár jó megoldás benne. Például a ház körüli, szép zöld parkot idéző környezet és a ház belsejének szürkesége és a barna fa elemek érdekes kontrasztot adnak. Gyakori, hogy a szereplők az erdőben vagy a házban titokban találkoznak egymással. Az ilyen jeleneteket sokszor olyan nézőpontból látjuk (ablak üvegén keresztül, ajtó mögül), mintha valaki lesben állna és figyelne. Nem ritkán ez be is igazolódik.

A záróepizód egészen az utolsó percig tartogat meglepetést és előrevetíti a folytatást: kitágul a világ, új távlatok nyílnak meg.

Nem hibátlan darab a Promised Neverland, messze áll az agyzsibbasztóan összetett konfliktusukról és szédítő társadalom-pszichológiai mélységükről híressé vált kultaniméktől. De mégsem tudok mást írni, mint hogy ajánlom mindenkinek, aki szereti az elgondolkodtató, érzelmes történeteket, szereti a kalandot, a rejtélyeket, és nem retten vissza a weird-horrortól sem. Ha tetszett az első pár rész, a többiben sem fogtok csalódni szerintem, és ne legyetek restek többféle nézőpontból megvizsgálni ezt a művet.

Nekem minden esetre feledhetetlen élmény volt az első évad, és számomra Sohaország szimbóluma (anélkül, hogy ismerném eredeti jelentését) immár végérvényesen egyet jelent az örömöktől, de traumáktól sem mentes gyermekkortól való fájdalmas és visszavonhatatlan szakítással.