AZ ALKOTÓ SZÁNDÉK DICSÉRETE - Szujó Norbert blogja

Négy éves a Randomkult – hová tovább?

2020. április 13. - Szujó Norbert

A blog idén töltötte be a negyedik életévét és mivel szívem csücske, úgy érzem, egy évet még minimum megérdemel.

raku.pngA blog első igazi bejegyzése 2016 április 6-án jelent meg, én innentől számolom a Randomkult pályafutását. Már hosszú ideje csak tengődik a blog és bár több "megújulást", "rebootot" terveztem, eddig soha nem jött ki úgy a lépés. Bár alapvetően hajlamos vagyok sötét színezetben látni a dolgokat, azért ha végigpörgetem az eddigi posztokat, előjön pár kellemes emlék és az átlag havi egy bejegyzés sem tűnik már olyan siralmasnak (igaz, ebbe ajánlók, közlemények is beletartoznak).

A jelenlegi terhelt helyzetben elvileg aki tehet, az otthon marad, és hirtelen nagyon sok szabad időnk támadt, én sajnos nem maradhatok otthon és ha otthon vagyok, akkor sem foglalkozhatom kizárólag a blogolással. Őszintén szólva a legtöbb időm és lehetőségem jelenleg a gondolkodásra, agyalásra van, ami pedig egy meglehetősen veszélyes, önpusztító hobbi. Nemrég elgondolkodtam a folytatáson – pontosabban azon, hogy hová tovább Randomkult?

A legutóbbi nagy elhatározásomat a  megújulásra a blog új fejléce szimbolizálja, ami a saját munkám és (ahogyan egy gyermek a homokvárára) nagyon büszke vagyok rá. A kutya és egy Cthulhu-szobor társaságában könyvet olvasó-lapozgató kisfiúban benne érzem önmagam, a világom. Az alap, az elhatározás, a lendület tehát megvan, csak valahogy megint nem úgy jött ki a lépés, a koronavírus-helyzet meg szépen hozzátette a magáét, bele a közepébe.

Ezzel együtt úgy érzem, a Randomkult megérdemli az új esélyt. Az utolsót. Vannak betárazott tartalmak, feldolgozás alatt álló recenziós példányok, felkérések, és szabadidőmben átolvasott könyvek, megnézett filmek, filmsorozatok. Jönnek interjúk és próbálok minél többet tető alá hozni. Ha elolvasom a legutóbbi, 2017-es nagy számadásomat, rájövök, hogy két dolog nem változott azóta:

"A blog elsődleges feladata a szórakoztató ismeretterjesztés, ám nem titkolt célom volt, hogy valamiképpen külön figyelmet irányítsak érdekes hazai kezdeményezésekre, kulturális projektekre. Mindig kerestem a módját, hogy kitágítsam a blog lehetőségeit és egyfajta kommunikációs csatornaként használjam alkotók és befogadók között. Ez megnyilvánult egyrészt az interjúkban, másrészt az amatőr alkotói színtér különböző képviselőivel való együttműködésben."

"A Randomkult leképeződése az én befogadói mentalitásomnak. Azt mutatja meg, ami érdekel, amit figyelemreméltónak tartok. Soha nem tudtam annyi mindennel foglalkozni sem a blog szerkesztése, sem szabadidős kikapcsolódásaim során, mint ami összességében érdekelt."

Ez nem sok, de ezek fix pontok. A Randomkult mindig is arról szólt, amit láttam, amit olvastam, amit átéltem, és arról, amit ezekről az élményeimről el akartam mondani másoknak.

Úgy érzem, ha jövőre ilyenkor nem egy szomorú bejelentést fogok tenni, akkor még sok-sok szülinapi köszöntőt fogok írni a Randomkulthoz. Most arra kérlek benneteket (és nem is csak a bloggal kapcsolatban), hogy tartsatok ki! Én nem adom fel.

Ami várható:

Újabb bejegyzések, ajánlók, szubjektív vélemények, főleg az alábbi témákban:

  • Képregények, és főleg magyar képregények
  • Irodalmi alkotások (első sorban, de nem kizárólagosan fantasztikus irodalmi művek)
  • Filmek, filmsorozatok

 

Interjúk a hazai alkotókkal, kreatív projektek gazdáival, képviselőivel

Egy állandó rovat lovecrafti/weird/dark témában, első sorban a hazai színtérre koncentrálva

Egy állandó rovat, amiről még bővebben nem írnék.

Rövidebbek lesznek a posztok, inkább több részre szedem őket. Ugyanis magamon is tapasztaltam, hogy sokszor nincs időm egyhuzamban sokat olvasni, illetve ha van, inkább egy könyvet/folyóiratot veszek elő. Tegyétek Ti is ezt! 

Maradok barátotok:

Szujó Norbert
Randomkult

 

AZ ÉRZŐ SZÍVŰ TERMINÁTORTÓL A SZELLEMVADÁSZ INDIÁN HARCOSIG

Maximum Bonelli (Goobo) – KÉPREGÉNYAJÁNLÓ

A Goobo sorozata az olasz képregény világába ad betekintést, ezzel is színesítve az itthon megjelenő címek egyre gazdagabb repertoárját.

A Goobo kiadó, Tálosi András vezetésével, az Epicline képregénymagazin gondozásával kezdte meg pályafutását, azonban a Dragonero fantasy sorozat 2018-as megjelenése az a "nagy színrelépés", ami a Goobo-t  a legismertebb, legemlegetettebb hazai képregénykiadók körébe emelte. A rendkívül sikeres, a klasszikus heroikus fantasy kedvelőit is megcélzó Dragonero újabb kötetei mellett azóta elindult a Valiant-széria, a szuperhősös csemegék kedvelőinek szóló történetekkel, valamint megjelent a Zorro, ami egyedülálló módon egy Magyarországon, magyarul megjelenő, magyar alkotók által jegyzett történet, ami a közismert álarcos igazságosztó kalandjait meséli el, némileg átalakítva az eredeti koncepciót. Kevés a magyar, füzetes képregénysorozat – becsüljük meg!

A Maximum Bonelli sorozat az itthon (részben a Frike Comics kiadványainak hála) nagyon népszerű olasz kiadó, a Sergio Bonelli Editore címeiből válogat, azaz egy bizonyos minőségi szűrőn már átjutott alkotásokat mutat be a magyar közönségnek. Szó sincs róla azonban, hogy a MaxBon a szó valódi értelmében antológia-sorozat lenne: minden egyes kötete egy kerek történet, ami önmagában is értelmezhető, persze érezhetően egy széria része. A sokféle történet, sokféle befogadót megcéloz, a fantasztikum-barátoktól, a kalandok és a rejtélyek kedvelőin át, egészen a mindenevő ínyencekig. Ilyen módon betekintést nyerhetünk egy fantasztikusan színes, az amerikaitól  elütő populáris kultúrába, ami még talán a régi magyar képregények kedvelőinek is megdobogtatja  a szívét.

Eddig hat sorozat indult el a Maximum Bonelli lapjain, három új bemutatkozására a közeli jövőben számíthatunk, de még az is megtörtént, hogy az egyik sorozat "kinőtte" a MaxBon koncepcióját: a nagy sikerre való tekintettel a Suttogó Szél (a Dragoneronál megismert) önálló kötetes formában folytatódik. Úgy gondolom, ez kétszeresen is jó kiadói döntés volt: egyrészt így bebetonozódott a Maximum Bonelli "betekintő" jellege, másrészt az eredetileg Magico Vento (Mágikus Szél) névre keresztelt sorozat valóban megérdemli a kiemelést. Nekem is ez tetszik eddig a legjobban. Bár ez leginkább ízlés dolga, erős alapokra helyezett, jól megírt, izgalmas történet. Mielőtt azonban bővebben írnék róla, szeretnék pár szót ejteni a többi címről.

Ez nem annyira kritikai, mint inkább ajánló jellegű írás lesz, de természetesen szubjektív véleményemnek is hangot adok.

CSILLAGKÖZI INVÁZIÓ

Árvák

1. rész: Kicsiny, riadt harcosok (Maximum Bonelli #1)
Írta: Roberto Recchioni
Rajz: Emiliano Mamuraci
Színek: Lorenzo de Felici és Annalisa Leoni
Borító: Massimo Carnevale
fordította: Koszoru Péter

2. rész: Szeress, ne háborúzz! (Maximum Bonelli #8)
Írta: Roberto Recchioni
Rajz: Alessandro Bignamini
Színek: Annalisa Leoni
Borító: Massimo Carnevale
Fordította: Mogyorósi Zoltán

arvak02.jpg

Az Árvák a Maximum Bonelli első és nyolcadik kötetében olvasható. A történet a közeli jövőben játszódik, miután egy földönkívüli agresszor csaknem teljesen elpusztította Európát. Egy titkos katonai szövetség összegyűjti az árván maradt gyerekeket, hogy harcosokat, sőt, igazi gyilkológépeket faragjon belőlük. A két idősíkon játszódó történetből az egyik, méghozzá a leghalálosabb "árva-osztag" életét ismerhetjük meg. Igazi "katonai sci-fi" ez tehát, ami a fiatalok nézőpontja ellenére is érett, sok kérdést feltevő történet. A szokásos, a háború természetével foglalkozó kérdések mellett, az Árvák érdekessége a kiképzők és a gyermekek közötti sajátos szülő–gyermek viszony és a háborús gépezetet mozgásban tartó, a látszólagosnál vélhetőleg összetettebb mechanizmusok bemutatása. Az egyik szálon a téma a felnőtté válás (tehát a gyermekkor elvesztése), másikon a militáris közeg abuszurditása.
Ezzel együtt az Árvák egy pörgős, akciódús sci-fi, amiben űrkomanndósok szállják meg az idegenek bolygóját. Apropó idegenek: egy populáris képregényhez talán egy kevésbé elvont ellenfél illene, de van egy olyan érzésem (főleg a második rész után), hogy ér még minket meglepetés velük kapcsolatban.
Összességében az Árvák az egyik legerősebb MaxBon-sorozat, az egyik kedvencem.

RETRÓ SCIFI-MÓKA

Nathan Never

1. rész: Alfa különleges ügynök (Maximum Bonelli #3)
Írta: Antonio Serra
Rajz: Claudio Castellini
Borító: Claudio Castellini
Fordította: Koszoru Péter

natnev01.jpgMár a Maximum bonelli harmadik számának borítórajzáról ki lehet találni, hogy a Nathan Never miről is szól és kinek ajánlott. Főhőse az Alfa Ügynökség embere, Nathan, akinek hosszú kabátja lobog a szélben, sugárvetője mindig tüzelésre kész, megfeszült  izmaitól majd szétreped a latexgatya. Igazi faszagyerek, aki a jövő techno-dzsungelében tesz rendet, bűnözőket kerít kézre, összeesküvésekre derít fényt. Társai: a harcos amazon, Legs Weaver, akivel később önálló sorozat is indult (nem célzás! – na jó, de), illetve az esetlen, rajzfilmfigurára emlékeztető Sigmund Baginov, a csapat informatikai zsenije.
Az első rész leginkább csak alapoz, de az már most világos, hogy kiknek fog nagyon tetszeni ez a sorozat: a retró-scifi kedvelőinek. Az 1991-ben megjelent képregény a Szárnyas fejvadász, vagy a  Total Recall hangulatát idéző, akció-scifi, de azon se kell meglepődni, ha klasszikus művekből származó motívumokkal találkozunk (rögtön az első rész pl. megidézi Asimov robot-vízióit). A Nathan Never nem több, de nem is kevesebb egy szórakoztató, régi vágású comicsnál. Nem a kedvencem, de úgy tudom, sokan szeretik itthon és ezt meg is értem. Ráadásul egy hosszú sorozat része, aminek nem egy spin-offja is van. Szóval van miből csemegézni.

AZ OLASZ SHERLOCK HOLMES

Mercurio Loi

Prológus (Maximum Bonelli #4)
Írta: Alessandro Bilotta
Rajz: Matteo Mosca
Színek: Aldo Di Gennaro
Fordító Koszoru Péter

1. rész: Mercurio Loi (Maximum Bonelli #4)
Írta: Alessandro Bilotta
Rajz: Matteo Mosca
Színek: Stefano Simeone
Fordító: Koszoru Péter

(A Prológus és az Első rész egy kötetben jelent meg.)
Borító: Aldo Di Gennaro

merloi01.jpgA fejezetcím cinikusnak tűnhet, de a magam részéről, tényleg nem nagyon tudok mást mondani: Mercurio Loi (legalábbis a prológus és az első rész alapján) tényleg az olasz Sherlock Holmes – rögtön egy asszisztenst (a fiatal diák, Ottone De Angelis személyében) és egy nemezist is kap már az első fejezetben. Így aztán a status quo nagyon hamar világossá válik: hősünk szuperintelligens, van némi felsőbbrendűség-tudata, munkájában profi, az emberi kapcsolatokhoz ugyanúgy áll hozzá, mint a rejtélyekhez (hideg logikával feltárja őket, és trükkökkel manipulálja az eseményeket). Az első részben egy igen szép, misztikus–romantikus történetet kapunk. Érzésem szerint a rejtély megoldása kicsit suta, de ez is ízlés dolga.
Egyébként ha túl tudod tenni magad a fenti "hiányosságokon", akkor a Mercurio Loi nem fog csalódást okozni: gyönyörűen megrajzolt, jól megírt, professzionális képregény, amiből csak úgy sugárzik a XIX. századi Róma fantasztikus miliője (kövezett utcákkal, látványos, régi építményekkel, a történelem szellemalakjaival, az éj leple alatt gyülekező titkos társaságokkal). Ráadásul a szereplők nem szélsőségesen idealizált alakok, még ha szerepkörük ismerős is. A mester és tanítvány közötti kapcsolat pedig igen sajátosnak tűnik, ami sok lehetőséget rejt magában.

AZ ÉRZŐSZÍVŰ TERMINÁTOR

Lilith

1. rész: A tövis jele (Maximum Bonelli #5)
Írta: Luca Enoch
Rajz: Luca Enoch
Borító: Luca Enoch
Fordította: Koszoru Péter

2. rész: A halál zászlósa (Maximum Bonelli #7)
Írta: Luca Enoch
Rajz: Luca Enoch
Borító: Luca Enoch
Fordította: Mogyorósi Zoltán

lil01.jpgSzámomra a Maximum Bonelli legellentmondásosabb címe a Lilith: biztosan nagyon sokan szeretik, érdemei vitathatatlanok, én azonban mégsem tudom, hogy "melyik polcra tegyem". A története a Terminator sémáját bontja ki (persze alaposabban, mint a klasszikus film folytatásai): valamikor a jövőben egy idegen erő (erre még visszatérek mindjárt) a Földet az emberek számára lakhatatlanná tette, így a kevés, a föld alá visszavonult túlélő egy vésztervet dolgozott ki. Visszaküldenek a múlta egy erre a feladatra kiképzett harcost, hősnőnket, a múltba, hogy megakadályozva a kataklizmát, megváltoztassa a jövőt. Két dologban hasonlít még ez a felállás a Terminátorhoz: egyrészt Lilith pucéran érkezik a múltba, ami (gondolom) kihagyhatatlan ziccer volt (tudom-tudom: születésmotívum); illetve a lány, Arnoldhoz hasonlóan nem feltétlenül diplomáciai úton oldja meg a problémákat. Ezzel azonban vége is a hasonlóságoknak – a képregény minden fejezete összetettebb, mint bármelyik Halálosztó-epizód.
A status quo az, hogy Lilith különböző történelmi korszakokba tér vissza, ott megkeres egy célszemélyt, akit megöl (előtte kivesz belőle valamit, de erre most nem térnék ki). Ebben segítségére van társa, aki egyben vezetője is, a fekete párducra hasonlító Árnyék. Ez a "társállat" tud beszélni, intelligens, lényegében a józan ész hangja. Bár láthatatlan a kívülállók számára, nem pusztán hologram: Lilith lovagolni tud rajta, és másképp is a lány segítségére van. Árnyék az időutazás egy sajátos aspektusára is rávilágít: nem egyszer figyelmezteti társát, hogy ne érezzen bűntudatot a megölt emberek miatt, hiszen már halottak, haláluk semmilyen hatással nincs az idő folyására nézve. Nagyon érdekes látásmód ez, ami nagyon messze van a Bradbury-i pillangó-effektustól, és komolyan gondolkodásra készteti az olvasót.
Apropó: gyilkosság. Amikor Lilith veszélybe kerül (ami azért az emberiség sötét korszakaiban könnyen előfordulhat) előjönnek emberfeletti képességei. Gyors és erős lesz, testét egy porcelánszerű, áthatolhatatlan bevonat veszi körül, illetve karmai lesznek, amikkel rendet vág a támadók sorában. Így aztán gyakran tanúi lehetünk a képregény lapjain, hogy egy pucér csaj embereket mészárol. A Lilith igen erőszakos képregény: röpködnek a végtagok és a fejek, fröccsen a vér. Ez még így rendben is van (mondja bárki azt, hogy nincs rendben!), de számomra nagyon érdekes a történetek szexualitáshoz, és általában a nemiséghez való hozzáállása is.
Világos, hogy a hősnő a Lilith (avagy Lilitu) istennő köré fűződő hiedelmek és félelmek megtestesülése, és ehhez jól passzol a "tomboló nőstény démon" attitűd, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az eddigi részekben (és ahogy látom, későbbiekben is) eljátszott "susnyásban talált pucér nő" és "pucéran akrobatikázó-bunyózó hősnő" poén azért némileg öncélú (vesd össze: Cat Claw nyitófejezete). Az is fura nekem, hogy a férfi szereplők többsége buta, ronda és a farkánál fogva könnyen megvezethető, de ugyan ki merné kijelenteni, hogy az adott történelmi korszakokban nem ilyen volt az átlag? Ráadásul harcosokról, zsoldosokról és kalózokról beszélünk.
Tehát a képregény néha kicsit olyan, mintha a kilencvenes években, (fiú) tinédzsereknek készült volna, pedig 2008-as és az érett látásmódnak is nem egy jelét mutatja.
Lilith például nem agyatlan, érzelmek nélküli gyilkológép. Gyakran vívódik tettei helyességén, érzelmeit pedig nagy mértékben meghatározza a múltja. A lány kiképzését bemutató (a távoli jövőben játszódó) jeleneteket körüllengi valami misztikus, érzésem szerint nyomasztó légkör. Mintha "szülei" és tanárai nem mondanának el mindent Lilithnek, mintha kihasználnák, sőt: felhasználnák. Végig az volt az érzésem, hogy valami mocsokságot művelnek szegény lánnyal (például egy visszatekintésből megtudjuk, hogy mivel gyakran szexelnie kell majd azért, hogy céljait elérje, erre a "mesterségre" is megtanították). A múltban (jövőben) történtek, a küldetéstudata, valamint a háború borzalmai identitásválságba sodorják a nőt, minek hatására azzal a démoni entitással azonosul, akit a babonás ókori és középkori emberek félelmei hívtak életre. Karakterfejlődés tehát van, azonosulási pontot is találni – Lilith az egyik legszimpatikusabb karakter a Maximum Bonelli arcképcsarnokában.
Néhány szót még szeretnék ejteni a történet "főgonoszáról", az arctalan, névtelen, megfoghatatlan entitásról, ami a pusztulás szélére sodorta az emberiséget: a Tövisről. A képregényben nincs a szó valódi értelmében vett antagonista. A Tövis egy szabad szemmel nem is látható egységekből álló, gigantikus raj, ami vírusként fertőzi meg nem csak az élőlényeket, de az idő szövetét is. Ugyanis az emberi történelem kezdeteitől jelen van. Célja a túlélés, a szaporodás és a mindenek feletti hatalom. Tehát nem gonosz, nem ártó, de még a kegyetlenül közömbös lovecrafti istenszörnyeknél is ridegebb: evolúciós entitás, mint mi, mindannyian. Az ellene folyó harcban tehát nincs helye megadásnak, vagy ő vagy mi. Ha úgy látja jónak, nyüzsgő rajként, alaktalan masszaként, de szörnyalakokként is megtestesülhet, de akkor a legveszélyesebb, amikor láthatatlan. A Tövis ugyanis néha "megfertőz" egy-egy embert (akiket aztán Lilithnek kell levadásznia), és ez adja a történet fő mozgatóerejét.
Többszörösen összetett, izgalmasan koncepciójú és egyébként gyönyörű képregény a Lilith. Remélem, még sokáig velünk marad, még ha nem is ez a kedvencem.

INDIANA JONES UNOKATESTVÉRE

Martin Mystère

1. rész: A titokzatos fekete ruhások (Maximum Bonelli #6)
Írta: Alfredo Castellini
Rajz: Giancarlo Alessandrini
Borító: Giancarlo Alessandrini
Fordító: Koszoru Péter

marmy01.jpgMartin Mystère egy legenda, így aztán próbálok szolidabban hangot adni azon véleményemnek, hogy ez az egyik, ha nem a leggyengébb sorozat a Maximum Bonelli felhozatalában. Egyrészt ízlések és pofonok (vajon ezzel a kifejezéssel sikerült-e már bárkinek is elkerülnie az utóbbit?), másrészt az legyen a legnagyobb baja egy képregénynek, hogy "csak" szórakoztató és kalandos. Igaz, nekem maga a főhős sem tetszik, de most már tényleg igyekszem csak a pozitívumokra koncentrálni. Martin karaktere nagyon hasonlít Indiana Joneséra, de elvileg ő idősebb, mint amerikai unokatestvére (a képregény 1982-től fut). A hasonlóság az irodalmi gyökerekben keresendő. A történet is tipikus kaland-sémát követ: egy barát halála indítja el a nyomozást, amely egy ősi ereklye körül forog, aztán jön egy titkos társaság, meg van árulás is. Ha jól emlékszem, mert igazából nem hagyott bennem nagy nyomot a képregény. Azonban számomra kellemes meglepetés, és tényleg elismerésre méltó, hogy a Martin Mystère világa sokkal határozottabb, egységesebb képet alkot, mint az Indiana Jones epizódok együtt. Sejtjük, hogy voltak olyan, mára elveszett civilizációk, amik fejlettségükben a mai társadalmakat is meghaladták, tőlük származnak az ereklyék, amikre titkos társaságok is vadásznak, nem épp állagmegőrzés céljából.
Érdekes még Martin segédje, Java karaktere, aki egy neandervölgyi, tehát a kihalt(nak hitt) emberfaj(ta) leszármazottja.
A sorozat pontosan azt adja, amit ígér: egy igazi ponyva kalandot. Fogalmam sincs, milyen a hazai fogadtatása, de megjelenése mindenképpen hiánypótló.

A SZELLEMVADÁSZ

Suttogó Szél

1. rész: Fort Ghost (Maximum Bonelli #2)
Írta: Gianfranco Manfredi
Rajz: Jose Ortiz
Borító: Andrea Venturi
Fordító: Koszoru Péter

2. rész: Karmok (Suttogó Szél #1)
Írta: Gianfranco Manfredi
Rajz: Giuseppe Barbati; Bruno Ramella

3. rész: Lady Charity (Suttogó Szél #1)
Írta: Gianfranco Manfredi
Rajz: Jose Ortiz
Fordító: Mogyorósi Zoltán

(A 2. és a 3. rész egy kötetben jelent meg.)
Borító: Andrea Venturi

susze02.jpgÉs végül elérkeztünk ahhoz a sorozathoz, ami a Maximum Bonelli történetében mérföldkőnek számít, ugyanis kinőtte az antológia-sorozat formátumot. A nagy sikerre (vagyis a pozitív olvasói visszhangra) való tekintettel a Suttogó Szél önálló kötetekben folytatódik tovább. Érzésem szerint meg is érdemli. De mit is kertelek: a legjobb MaxBon-sorozat.
A történet főhőse Ned Ellis, az amerikai polgárháborús katona, akit (miután egy robbanástól megsérült) az indiánok vettek gondjukba. Mivel a törzs sámánja mágikus jelet követve találta meg a sérült, emlékezetét vesztett férfit, megtanította őt az indián spirituális technikákra. Így született meg Suttogó Szél, a bátor harcos, aki sem élőtől sem holttól nem retten meg.
A történet másik szálán megismerhetjük Willy Richards újságírót, akit sokan csak Poe néven emlegetnek, és aki éppen egy, az egész ország társadalmi és gazdasági berendezkedésére rossz fényt vető, és politikai köröket is érintő összeesküvést próbál leleplezni. A két hős sorsa összefonódik, és együtt néznek szembe a rájuk leselkedő fenyegetésekkel.
Amit kapunk tehát, az egy hamisítatlan vadnyugati történet, a vasútvonalak mentén elnéptelenedett szellemvárosokkal, a füves pusztákon legelésző bölényekkel, mogorva rézbőrűekkel és fehér gazemberekkel. Egy klasszikus, ma már ritkának nevezhető filmes zsáner képkockái elevenednek meg a képregény lapjain, ami már önmagában is okot adhat az örömre.
De nem véletlenül van a történetben egy fószer, aki annyira hasonlít Edgar Alan Poe-ra, hogy Poe-nak is csúfolják. Tiszteletadás ez az inspirációt adó életmű előtt. A Suttogó Szél ugyanis a western és a gótikus horror elemeit ötvöző, erős, a detektív-történetekre jellemző nyomozati szállal operáló, misztikus történet. Kapásból az első rész egy, Poe és Ambrose Bierce nyomasztó munkáit idéző rémtörténet, bosszúálló szellemekről, és az emberek lelkét mardosó bűntudatról.
A misztikum (sőt, a fantasztikum) később is jelen lesz a sorozatban, ám olyan ügyesen illesztették az alap western miliőbe az alkotók, hogy a zsáner elkötelezett híveinek sem lesz zavaró. Ezzel együtt a Magico Vento (mennyivel jobb már a magyar cím!) nem csak a megidézett zsánerek kedvelőinek jöhet be, de a démonos, szellemes, vámpíros, paranormális olasz képregények sorába is illeszkedik – azaz telitalálat!
Az idén megjelent, első, önálló Suttogó Szél-kötetben két történet található, amik más-más hangulatúak, nagy változatosságot mutatnak. Az első (tehát  a második) fejezetben az indiánok  mindennapjaiba tekinthetünk be, ahol megfér egymás mellett az önfeledt szórakozás, a családdal töltött kellemes percek, és sajnos a halál, a tragédia is. Valamint az ártó szellemek tombolása sem ritka. Miután Ned egy misztikus erejű, kitaszított korábbi törzstag által elrabolt gyerek nyomába ered, kiderül, hogy az emberi gyarlóság veszedelmesebb minden démonnál. Ebben a fejezetben egyébként a természetfölötti nem annyira misztikus: a sámáni praktikák, a szellemidézés és a szellemi síkkal való kommunikáció a jelenvalóság részét képezik, hősünk útját pedig egyszerre szimbolikus és hús-vér akadályok szegélyezik (elég csak a borítóra vetni egy pillantást). Egy kicsit mintha a fantasy eszköztára is megfigyelhető lenne ebben a fejezetben, de ne feledjük, hogy a fantasy és a gótikus horror gyökerei közösek.
A kötet második története, a Lady Charity visszább vesz a misztikumból és inkább az egzotikumra épít. Folytatódik az első részben megkezdett nyomozás a hatalmasságok demokratikus alapértékeket semmibe vevő machinációival kapcsolatban. A rövid időre magára maradó Poe a nyakára küldött bérgyilkosokkal és alkohol-problémáival is kénytelen szembenézni, miközben felcsillan a remény, hogy hamarosan erős szövetségesre lelhet.
Eközben Ned próbál visszarázódni a törzs mindennapjaira, de lelkiismerete sugallatára, valamint nevelőapja tanácsára mégis Poe után ered. Csak előtte még legyilkolja a jégkorszaki megafauna egyik utolsó díszpéldányát, inkább a történeti hűség, mintsem a fenntartható fejlődés jegyében.
A fejezet nagy erénye, hogy többet megtudhatunk a már megismert antagonistákról és kapunk egy igazán izgalmas újat.

A Suttogó Szél nem véletlenül lett közönségkedvenc: nagyon jól megírt, izgalmas történet, amit gyönyörű rajzok koronáznak meg (vagy fordítva). Akár elhagyott romvárosokban, akár a prérin, akár a még a földből alig kinőtt, későbbi amerikai nagyvásorok egyikében járnak hőseink, érezzük, hogy ott vagyunk mellettük. A karakterek (a mellékszereplőket is beleértve), bár ismert sémákat követnek, összetettek és izgalmasak. A háttérben húzódó rejtély, az üzleti és politikai machinációk és a korrupció hálója hitelesnek érződik, mind történelmi szempontból, mind sajnos a jelenkori folyamatok analógiájaként szemlélve. A misztikum, a természetfölötti és a kaland pedig még élvezetesebbé teszik ezt a képregényt. Igazi remekmű, amit mindenkinek érdemes megismernie.

Összességében valamennyi Maximum Bonelli-kötetre igaz, hogy gondosan válogatott, profi olasz képregények olvashatók benne. Bár érdemesebb a sorozat valamennyi részét beszerezni (mielőtt elfogynak), de a sokféle történet és stílus, sokféle olvasót vonzhat, így aki válogatna, az is utána járhat, melyik cím passzol leginkább az ő ízléséhez.
A szerkesztők profi munkát végeznek a  címek gondozásában, a kötetek szépek, ízlésesek. Kicsit sajnálom, hogy az első hat kötet után már nem kapnak látványos, Maximum Bonelli-fejlécet a címlapok, de szerintem ez a sorozatok önálló voltát hivatott kihangsúlyozni. A Suttogó Szél első kötete pedig egyenesen gyönyörű. Nekem a Dragonero-nál is jobban tetszik, pedig az is nagyon szép.

A Goobo egy olyan kiadó, amire érdemes odafigyelni. Én is ígéretet teszek rá, hogy többet foglalkozom a munkásságukkal és hogy terjesztem a hírüket a nagyvilágban, ha erre nincs is igazán szükségük. A jövőben biztosan lesz szó itt a magyar Zorro képregényről, de remélhetőleg a Dragonero-ra és a Valiant-sorozatra is időt tudok szánni.

A kiadó honlapján belenézhetsz a kötetekbe, megismerhetsz más kiadványokat is és meg is rendelheted őket!

A TELJES BORÍTÓGALÉRIÁÉRT KATTINTS A KÉPRE!

INTERJÚ AZ ANIMAGAZIN SZERKESZTŐIVEL

Az AniMagazin a 2019-ben megjelent, 50. számával hőskorba lépett

Az AniMagazin első száma 2011-ben jelent meg – a kéthavonta megjelenő, ingyenes, elektronikus folyóirat 2019-ben elérkezett az ötvenedik számához. Magyarországon a nyomtatásban megjelenő Mondón és az AniMagazinon kívül nincs olyan folyóirat formájú médium, ami az anime/manga-rajongók és a távol-keleti populáris kultúra iránt érdeklődők igényeit kiszolgálná. Nem egyszer voltunk már tanúi (sajnos idén is), hogy egy pop-kult témát feldolgozó, színes magazin nem folytathatta pályafutását anyagi okokból. Épp ezért nagyon örömteli, hogy az olyan non-profit, önmagukat a közösség erejéből fenntartó projektek, mint amilyen az AniMagazin is, ilyen sokáig tündökölnek.

AZ ANIMAGAZIN LEGÚJABB, 52. SZÁMA LETÖLTHETŐ A MAGAZIN HONLAPJÁRÓL.

Kérdéseimre a magazin szerkesztői, NewPlayer, Catrin és Hirotaka válaszoltak.

Honnan jött az AniMagazin ötlete? Miért van szükség a népszerű nyomtatott animés magazin (Mondo) mellé egy amatőr, elektronikus kiadványra?

cover1.jpgNewPlayer: Ez már jó 10 éve lehetett, mikor első körben egy barátommal közösen megfogalmaztuk az igényünket arra, hogy kéne animés magazint készíteni. Ám ezzel utána évekig nem foglalkoztunk, mert akkor éppen egy másik projekt kötötte le a figyelmünket és a mindennapjainkat. A Mondo megjelenése után meg aztán pláne nem volt ez számunkra napirenden! De időről időre mindig előkerült, mint beszédtéma, és aztán 2011-ben csak megjelent az első szám.

Ha igazán őszinte akarok lenni, mi nem voltunk a Mondónak sosem versenytárs. Nem is volt ez sosem cél. Bár a téma hasonló, de azért mi nagyon kis halak vagyunk hozzájuk képest!

Az évek folyamán néha felfigyeltünk mások által készített online magazinokra is, amiknek én nagyon tudok örülni. Ha többen kezdenek el ezzel foglalkozni, nekem mindig nagy örömöt okoz, ugyanis akkor, mint közösség elkezdünk valamit csinálni, valamit alkotni, ami előre mozgatja az egész szubkultúrát! Persze nincsenek azért illúzióképeim, hogy az AniMagazin miatt jelennek meg más online magazinok is vagy, majd miatta az egész animés közösség valami sorsfordító változáson megy keresztül!

Catrin: Mikor anno csatlakoztam a magazinhoz, még egyáltalán nem gondoltam szükségesnek (különösebben a Mondo sem érdekelt), de személyes okokból szívesen segítettem egy-két munkafolyamatában. Azóta elmondhatom, hogy több fronton is szükségesnek látom, és büszke vagyok rá, hogy az írókkal és a szerkesztőkkel fejlődő, színvonalas számokat tudunk összehozni. A Mondo fő olvasóköre még mindig inkább a tini korosztály, minket a kora huszonévesek olvasnak többen, és szeretnénk is elsősorban a felnőtt rajongókhoz szólni; egy letisztultabb, kevésbé „figyelem felhívó/marketinges” és kicsit sem „bulváros” hangnemet nyújtani. Ezzel nem azt mondom, hogy a mi cikkeink kifinomultabbak vagy irodalmiak lennének, csak érezhetően más a tálalási mód, még ha nekünk is színes-divatos a küllemünk.

Úgy gondolom, erre mutatkozik igény, NewPlayerhez hasonlóan pedig jónak tartom, ha egy szubkultúrában minél több alkotás születik, így az AniMagazin is lefed egy újabb magyar nyelvű lehetőséget, felületet az írni vágyóknak. Olvasói szempontból pedig talán a rendszeressége miatt egy megbízhatóbban állandó animés adag pl. más honlapokon vagy blogokon megjelenő írásokhoz képest. Vonzó ennél a formátumnál, hogy tényleg bárki próbálkozhat vele, és nincs karakterszám megkötésünk sem (ami a nyomtatott formánál már sokkal kényesebb kérdés). Tehát egy adott számba hosszabb cikkek is beférnek, nem feltétlen kell szétdarabolnunk és pláne nem rövidíttetnünk a beérkezett írásokat. Ennek eredménye persze az, hogy időnként annyira terjedelmes (10-20 átlagos word oldalas) írásokat is kapunk, amit néha jobb több számra szétosztani.

Hozzáfűzném még, hogy bár megváltozott a kezdeti nézetem (és nem csak azért, mert megszerettem a magazint), mégis időnként elbizonytalanít akár ennek, akár pl. a Mondónak a fenntarthatósága: az animések rengeteg felületről és most már főként külföldi oldalakról gyűjtik be az infókat, a véleményeket pedig chatezés, fórumozás útján szerzik. Miért öljünk bele ennyi energiát ezek „válogatott összeállításába”? És erre megint csak azt tudom felelni, hogy egyrészt igenis vannak olvasók, akik szeretik, igénylik ezt a formátumot (még ha egy szűk rétegről is van szó), másrészt vannak írni vágyók, akiknek tetszik ez a felület és lehetőség, harmadrészt pedig még mindig alkotásokról beszélünk, amivel csak gyarapítjuk szubkultúránkat. Szóval optimista maradok.

Hirotaka: A szükségszerűséget talán egy szóval tudnám alátámasztani, ez pedig a változatosság. Ahogy az animés szubkultúra fejlődött az évek során, egyre több olyan helyre volt szükség, ahol a rajongók kiélhetik rajongásukat. Ez ma sincs másképp, csak az igény és a mennyiség változtak. A mai ember sok helyről szeretne informálódni, tájékozódni. Ha valaki bekerül ebbe a szubkultúrába, jó, ha azt tapasztalja, mennyire szerteágazó azon források száma, amiben elmélyülhet, amikhez csatlakozhat. Gondolok itt a közösségi oldalak csoportjaira, fansubokra, blogokra, youtuberekre és a magazinokra. A Mondo főként a tiniknek szól, mind kommunikációjában, mind kinézetében, és ez érvényes az előbb említett formák nagy részére. Viszont itthon nem nagyon van olyan médium, ami a fiatal felnőtt korosztályt célozná meg animés témában. Ezt szolgálja ki az AniMagazin. Tény, hogy itt is van átfedés, minket is olvasnak tinik. Viszont az arány nagyon nem egyenlő. Ez persze logikus, hiszen ez a szubkultúra főként a tinédzsereket tudja elsődlegesen megfogni, és ha benne is maradnak, sokan ráunnak, kinőnek belőle huszonéves korukra. Tehát kevesebben vagyunk, kevesebb médium is elég, mégis kell, hogy legyen több, ezért jó a változatosság. A magam részéről nagyon örülök, hogy ezt a szegmenst szolgálhatom ki a munkámmal, és az AniMagazin segítségével meg lehet mutatni sokaknak, hogy az anime kortalan.

Ha csak arra gondolok, hogy az AniMagazin bekerült a hazai animekultúra képzelt történelemkönyvébe, azt hatalmas eredménynek tartom.

Kik a szerkesztők? Van állandó szerkesztőgárda?

NewPlayer: Az AniMagazinnal mindig is az volt a cél, hogy kifejezett állandó szerkesztő/író gárdája ne legyen, hanem úgymond ha az „utcáról beesik” valaki, akkor az ő írása meg tudjon jelenni. Nekem mindig is fontos volt az, hogy egy felületet adjak azoknak az embereknek, akik szívesen írnának animés, japános témában, akár csak egy cikket is.

Mivel mindig is rajongói dologról beszéltünk, így elkerülhetetlen volt az, hogy az emberek cserélődjenek. Ám idővel önszervezően kialakult egy viszonylag keményebb mag, akik szinte mindig írnak egy-egy cikket a magazinba.

Természetesen egy viszonylag állandó szerkesztői, adminisztrátori gárda azért van! Immár nagyon régóta Catrin felel a cikkekért, Hirotaka pedig a magazin kinézetéért, valamint a cikkeket mindig átnézi pintergreg, amiért nagyon hálás vagyok nekik!

 Catrin: Mondhatjuk tehát, hogy a szerkesztőgárda már évek óta állandó, de kell is 1-2 ember, aki ügyel a cikkek egy számba gyűjtésére, ha tartani akarjuk a kéthavi megjelenést; váltakozó szerkesztőkkel ez nehezebb lenne vagy nem is működne.

A szerkesztők teljesen amatőrök, hobbiból készítjük az AniMagazint, minden szerkesztési feladatot a gyakorlat során tanultunk meg, így még mindig jöhetnek elénk olyan megoldások, amik újdonságként, meglepetésként hatnak. A magazintól függetlenül a tényleges munkánk úgy hozta, hogy a közelmúltban elvégeztem egy kiadványszerkesztő tanfolyamot, Hirotaka pedig InDesign tréninget, ami inkább lett egyfajta ismétlés számunkra, de természetesen megismertünk eddig nem használt megoldásokat, programfunkciókat is.

A jelenlegi felállás „papíron” úgy néz ki, hogy én határidőre „behajtom” a szerzők által ígért cikkeket, amiket pintergreg (aki egyébként NP mellett a weboldalaink másik programozója) lektorál, Hirotaka dizájnol, majd a végén átnézem, utószerkesztem a magazint, ahol kell. A gyakorlatban azonban nem lehet ennyire egyszerűen beosztani sem a feladatokat, sem az időnket, így sokkal jobban segítünk egymásnak. Ennek az az eredménye, hogy Hirotaka egyfajta „mindenes” szerepbe került. A cikkek nagy részét ő szerzi be/adminisztrálja, ahogy a javításokba is besegít, ha ideje engedi. A cikkek korrektúrázását és lektorálását minden esetben én véglegesítem, hogy a magazin teljes körű átnézésénél már csak a dizájnolási és tördelési hibákat kelljen javítani. Ezek már apróságok, mert Hirotaka remekül dizájnol, de mindig jó érzés átmolyolni az egészet.

Hirotaka: Mivel már felsorolták előttem a szerkesztőket, így ezzel nem pazarlom az időt és a helyet.

Mi négyen teljesen jól le tudjuk fedni és el tudjuk végezni azokat a munkákat, amik egy ilyen szintű magazin elkészítéséhez szükségesek. Ettől függetlenül persze előfordul, hogy felgyülemlik a tennivaló, hiszen egyikünk sem ebből él, van munkánk meg életünk is, és sok esemény a magazin elé kerül. Viszont nagyon jól tudunk kooperálni, aminek köszönhetően már sok éve, folyamatosan fejlődve, a minőségen javítva (a kérdőívben szereplő visszajelzésekre hivatkozom) rendszeresen tudunk megjelenni az új számokkal. Persze ehhez fejlődnünk kellett, kitanulni a programokat, amikből, ahogy Catrin is mondta, papírunk is lett. Szóval állandó szerkesztők nélkül ez a dolog nem működne, nem lenne senki, aki a cikkírókat összefogja, aki úgymond összefűzi az írásokat és odaadja az olvasóközönségnek, hogy „e hónapban ezt adjuk át nektek, reméljük élvezitek". Mi, mint szerkesztők határozzuk meg az irányt, hogy merre haladjon a magazin, hogyan nézzen ki, milyen témák illenek bele, ám igyekszünk az olvasókra is hallgatni, az évenkénti kérdőívünkkel azt szeretnénk elérni, hogy az AniMagazin olyan legyen, amilyennek az olvasók szeretnék. A mi feladatunk megteremteni és fenntartani a keretet, a közösség pedig adja a tartalmat. És itt nagy a metszet a cikkíró, az olvasó és a szerkesztők között. 

cover25.jpgA magazin rengeteg témával (anime, manga, ázsiai kultúra, videojátékok...) foglalkozik. Mennyire szoros a kapcsolat a különböző rajongói közösségek között? Mennyire cél „külső befogadók" (pl. mozirajongók, sff-olvasók...) megszólítása?

NewPlayer: A magazin mindig is a távol-keleti kultúrával foglalkozott. Nyitottak vagyunk minden olyan témára, ami Japánnal, Kínával, Koreával vagy a távol-keleti régió bármelyik másik országával foglalkozik. Már az elején sem elsősorban egy „animés magazint” szerettünk volna, hanem olyat, amibe pont ezek a külön szubkultúrák helyet kapnak. A célunk az, hogy az anime és manga rajongók mellett helyet kapjanak a k-pop szerelmesei és azok is, akik miniatűr origamit hajtogatnak!

Viszont ez az egy kikötésünk mindig is megmaradt: olyanról kell írni, ami valamilyen szinten kapcsolódik a távol-kelethez! Szerintem teljesen jól elfér egymás mellett egy koreai játék és egy japán anime.

Összességében azt a mozi rajongót, aki egy távol-keleti filmről szeretne írni, nagyon nagy szeretettel várjuk!

Catrin: És persze tovább menve: azt is, aki távol-keleti témájú filmről, sorozatról, játékról, könyvről, satöbbiről írna, de nem távol-keletiek készítették, hanem pl. magyarok, európaiak, amerikaiak. (De volt már rá példa, hogy hazai alkotó képregényét is támogattuk, témától függetlenül.)

Persze a rajongóközösségek ennél sokkal vegyesebbek, a cosplay vagy a gamer kultúra révén keverednek talán legjobban a nyugati alkotások az animék világával. A conok lényegében erre építenek, ahogy a Mondo magazin is megszólítja a geek fiatalokat preferenciától függetlenül. Nekünk elsősorban az animések elérése a cél, mindenki másnak is örülünk, de nem gondoltuk ennél jobban szélesíteni a kategóriáinkat. Pedig annak is meglennének az előnyei: több olvasó, az animék szélesebb reklámozása. De ehhez olyan kompromisszumok kellenének, amikkel olvasókat is veszítenénk, elveszne az a kimondottan „belsős”, animés jelleg, aminek szeretete miatt ragaszkodunk ehhez a zsánerhez.

Hirotaka: Úgy vélem, hogy a magazin nyitott egy bizonyos szinten. Viszont kell húzni egy határt, hogy mi az, ami belefér a profilba és mi az, ami már nem. Ez maga a távol-kelet, ezen belül is Japán, Korea, Kína az, ami a főirányvonalunk. Viszont ezeken belül semmilyen megkötés nincs.

Az elmúlt években a szubkultúrák, főként az anime, gamer, sci-fi, fantasy rajongók nagy arányban keveredtek, összeolvadtak. Mindegyik halmaz nagy és még mindig vannak olyanok, akik csak egyikbe vagy csak másikba tartoznak, viszont a metszet nagymértékben tágult és tágul, mivel sok fiatal, akik újonnan csatlakoznak valamelyik körbe, nem maradnak meg csak egynél, hanem belekóstolnak sok mindenbe. Régen ennek a fordítottja volt érvényes. Ilyen irányba mennek a szubkultúrák mindenhol, de egy ilyen kis országban, mint Magyarország, ez különösen megfigyelhető, és szükséges is ahhoz, hogy fenn lehessen tartani azt a szintet, ami most van. Akik több éve járnak MondoConra vagy még anno az Animeconokra, azok látják igazán. A MondoCon is főként azért tud folyamatosan nőni és egyre több embert megszólítani, mert nyit a különböző szubkultúrák felé.

Ebből a szempontból az AniMagazin talán túlságosan is keretek közé van fogva, hogy főként az animésekhez, illetve azokhoz szeretne szólni, akik a „japanizmust" részesítik előnyben. Viszont úgy vélem, ez kell, és az animés közösségnek szüksége van olyan médiumra, ami csak nekik szól. Lehet nem minden időszakban van ugyanannyi létjogosultsága, de örülök, hogy kimondhatom: valamennyi igény mindig lesz rá.  

Az AniMagazinba lényegében bárki írhat. Miért fontos, hogy az olvasók is „szóhoz jussanak"? Mennyit tesznek Ők hozzá a témához jobban értő írók munkájához?

NewPlayer: Ez nyilván nem minden íróra igaz, de az én alapfeltevésem mindig is az volt, hogy egy olyan író, akinek az a munkája, hogy számról számra írjon egy x oldalas cikket, nem tud úgy visszaadni egy művet, mint az, aki ezzel fekszik, ezzel kel és elolvasott minden kapcsolódó anyagot már ezzel kapcsolatosan. Egy olyan rajongó, aki olvasta a mangát, látta az animét és egy nagyobb figura gyűjteménye van a témában, jobban el tudja mondani a megjelent játékról, hogy miért is jó vagy miért is nem jó. Ez az ember már kívülről-belülről ismeri az egész univerzumot!

Félreértés elkerülése végett azért megjegyezném, hogy nem szeretném lenézni az írók munkáját! Sőt! Ha pár év múlva valaki azért választja az írói pályát, mert annak idején írt az AniMagazinba egy cikket, akkor én annak nagyon örülni fogok, mert akkor valamit hozzátettünk a társadalomhoz!

Catrin: Folytatva valamennyire NP gondolatmenetét: általában azok az olvasók használják ki az „írj nekünk” lehetőséget, akik ténylegesen érzik magukban a bátorságot egy ismertető felvállalására és értenek is a témához legalább ilyen szinten. Nekünk erre van szükségünk, nem arra, hogy a témában a legprofibbakat, a legjobb anime-elemzőket kérjük fel (annak csak örülünk, ha ők maguk megtalálnak minket). Minimális volt eddig, akit felkértünk cikkírónak (olvasói igény vagy személyes ötlet alapján), mert az az elvünk, hogy aki magától szeretne, az írjon nekünk. Szerencsére mindig akadt eddig, aki szeretne, még ha Hirotaka 4 cikkel is terpeszkedik egy számban (azért nem csak belőle áll a magazin :D). Persze a jelentkező és állandósult íróinknál később már szoktunk érdeklődni, hogy várható-e tőlük még/újabb iromány.

Plusz ezzel is - hogy bárki írhat - szeretnénk közelebb hozni a fanokhoz a magazint. Lehetőséget adni, hogy minél többféle anime, manga, figura stb. jelenhessen meg az AniMagazin hasábjain is. Írójelölteknek pedig tényleg jó gyakorlófelület lehet.

Egyedüli hátránya a megoldásnak, hogy érkezhetnek nyelvtani hibákkal teli és kevésbé vállalható fogalmazású, tartalmú, másolt cikkek is. Előbbit javítjuk, az utóbbi eseteknél pedig különösen figyelünk és konzultálunk, de szerencsénkre eddig nagyon ritkán fordultak elő.

Hirotaka: Itt visszautalnék a korábbi válaszomra abban a tekintetben, hogy a közösség adja a tartalmat.

Az AniMagazin nem egy merev értelemben vett magazin, még ha kinézetben annak is tűnik. Inkább tekintek rá úgy, mint egy platform. Egy felületet szeretnénk biztosítani az animés közösségnek, hogy akiben van némi írói hajlam, az ki tudja próbálni magát, be tudja mutatni a kedvenc animéjét vagy mangáját. A lényeg nem feltétlen a szakértelmen van, hanem, hogy az adott író ismerje és bemutassa, véleményezze a művet. Mert pl. nem feltétlenül van értelme mélyen kivesézni egy szórakoztató slice of life címet, ám a fordítottja is igaz: egy komolyabb műről nem elég egy oldal. De szerencsére egy kezemen meg tudom számolni, hány cikkre kellett azt mondani, hogy nem fogadjuk el. Az a tapasztalat, hogy mindenki, akinek a cikke megjelent az AniMagazinban, kellő tisztelettel és objektivitással tudott a választott témája felé fordulni. Nem szeretnénk azt mondani egy cikkírónak, aki letett egy jó írást az asztalra, hogy ezt nem fogadjuk el, mert még csak 200 animét láttál. Az állandó cikkíróink közül sem mindenki úgynevezett „szakértő", de ettől még nem látjuk okát, hogy ne mutathatná be kedvenc művét. 

Természetesen van egy minimum követelmény a cikkírókkal szemben, mint a fogalmazáskészség, helyesírás, és a minimum egy A4-es oldalt meg szoktuk követelni.

Mára a magazin cikkadatbázisa majdnem ezer írást tartalmaz különféle íróktól, és ez bárki számára elérhető ingyen, ezt hatalmas eredménynek tartom.

 

Mi teszi vonzóvá az elektronikus formát? Mik az előnyei, hátrányai?

NewPlayer: Erre nagyon egyszerűen tudok felelni: az olcsósága. Mivel az egész egy rajongói kezdeményezés és leginkább hobbi, így egyértelmű volt, hogy nem lesz a magazinnak nyomtatott formája. Ezen kívül egy másik ok az elektronikus megjelenés mellett, hogy én munkámat tekintve webprogramozó vagyok, így a magazin weboldala egy kicsit mindig is játszótér volt nekem, ahol tanulhattam a szakmát. :)

Ezek mellett egy másik előny az, hogy így sok emberhez el tudunk jutni. Nem csak a weboldalunkról lehet letölteni a magazint, hanem megtalálható pl. az Issuu.com oldalon, valamint a Google Play áruházban is fent vannak az egyes számok.

A hátránya is pont ebből fakad! Mivel ez játszótér, így eléggé sok szemetet összegyűjt az évek folyamán a weboldal: félkész dolgok vagy olyanok, amik nem is jól működtek. Nemrég így azt csináltuk, hogy kitöröltünk minden felesleges dolgot az anipalace.hu oldalról. A magazin egy külön címre, az animagazin.hu címre lett átköltöztetve, ahol persze megint egy új dolgot tanulunk! :)

Catrin: Előnye, hogy kényelmesen magunkkal vihetjük és olvashatjuk az összes kütyünkön. (Na jó, a pdf talán nem a legkényelmesebb olvasmány okostelefon-méretben.) Könnyű benne keresni (mit nem adnék néha egy ctrl+f lehetőségért egy papír alapú kiadványnál :D), így gyorsabb megtalálni, hivatkozni az esetleg kellő részeket. Elvész viszont az igazi gyűjtői, kézzelfogható élmény, és a hagyományos olvasás lehetősége (magunknak kinyomtatva nem lesz kellően esztétikus a kiadvány).

Jó még, hogy követhetjük a legújabb elektronikus publikálási lehetőségeket. Amit mondjuk, mi pont nem igazán teszünk, mert az interaktív pdf-et használjuk (és nem pl. epub-ot). A jövő lehet inkább egy linkelős, indexelt, weboldal/blog felületben lenne a mi magazinunk esetében is, de még kitartunk ennél a letölthető, offline fájlformátumnál.

Hirotaka: Kezdeném a hátránnyal. Teljesen hiányzik az az érzés, hogy valamit fizikailag birtokolsz, az a bizonyos szag, amikor először kinyitod, nincs meg. Ez sokaknak hiányozhat.

Viszont ez az AniMagazin számára nem opció, főként mert nem lenne rá akkora kereslet és az anyagi részét sem tudnánk fedezni.

Az elektronikus forma viszont sok rugalmasságot ad a cikkíróknak, az olvasóknak és nekünk is. Előbbi esetben nincs karakterkorlát, max. ha túl hosszú, akkor több részletben kerül be a magazinba, mert 20 oldalas cikk azért mégiscsak sok lenne, de 10 az még vállalható. Az olvasóknak van talán a legtöbb előny. Ma már mindenki okostelefonnal járkál és van otthon valamilyen számítógépe is. Az AniMagazin lényegében bárhová elvihető telefonon, utazás közben olvasható, a pdf formát minden készülék olvassa, továbbá letöltve, offline is megtekinthető bárhol. Lehet benne keresni, sőt a tartalomjegyzékben egy kattintással máris az adott cikknél vagyunk, nincs szükség lapozásra. Ugyanúgy visszajutni a tartalomba is egy kattintás. Nekünk pedig azt a szabadságot adja, hogy nincs nyomdai határidő, csúszhatunk egy-két napot a megjelenéssel, és az utolsó utáni pillanatban is módosíthatunk bármin. Arról nem is beszélve, hogy a megjelenés pillanatában azonnal bárki számára elérhető, és a terjesztés is könnyebb.

A magazin nemrég elérte a nagyon szép, ötvenedik számot! Az eddigi élményeitekről írtok az ünnepi számban, de hogyan látjátok a jövőt? Várhatóak újítások? Készültök valamivel a tizedik évfordulóra?

NewPlayer: Nagyon nehéz arról nyilatkozni, hogy mit hoz a jövő. Az biztos, hogy a magazin jelenlegi online, kéthavonta megjelenő formátuma meg fog maradni. Amilyen célokat kitűztünk magunknak sok-sok évvel ezelőtt az első számnál, azokat próbáljuk tovább vinni.

Részemről a fő cél inkább az, hogy jobban kivegyem a részem a cikkírásból. Az utóbbi pár számban ezzel sajnos egy kicsit el vagyok maradva. Pedig szeretek cikket írni...

cover50.jpgHirotaka: Az 50. szám elérése nagyon örömteli esemény volt. Kicsit én magam is meglepődtem, hogy már eljött ez a pillanat. Fontos mérföldkő, ugyanakkor nem gondolom fordulópontnak vagy olyannak, ami bármit megváltoztatna. Hiszen, ahogy eddig is, ezután is ugyanolyan szinten kell foglalkoznunk a többi lapszámmal is. Nem tagadom, azért büszkeséggel tölt el, hogy elértünk idáig.
Úgy gondolom, hogy amit célnak meghatároztunk anno, azokat teljesítettük és most arra fókuszálunk, hogy ezeket megtartsuk és továbbvigyük. Sőt, még a saját várakozásunkat is sikerült felülmúlni azzal, hogy az AniMagazin már az Országos Széchenyi Könyvtár Elektronikus Periodika Archívumában is elérhető. Ez mindenképpen hatalmas elismerés egy teljesen ingyenes fan magazin számára.

A jövőt nehéz előre látni, az biztos, hogy a magazin ebben a formában megy tovább, új cikkekkel, új rovatokkal, ahogy időnk és lehetőségünk (mégiscsak a szabadidőnkben szerkesztjük), nah meg persze a cikkírók kapacitása engedi. Lesz majd új dizájn is, a trendeknek megfelelően, bár arra még legalább két évet várni kell - már van rá ötlet, de nagyon szeretjük a mostanit.

Amire most jobban figyelünk és úgymond top prioritás, hogy minél több emberhez eljusson a magazin.
A tizedik évfordulóra még nem terveztünk semmit, valamit biztosan ki fogunk találni, de azon még van idő agyalni.

Catrin: Hirtelen elgondolkodtam, hogy milyen 10. évforduló? Hol van az még?! Aztán leesett, hogy végül is, tényleg nincs már messze… Elképesztő! Biztosan megünnepeljük, de nem kell nagy dolgokra számítani. Bár, így, hogy ezt leírtam, jött egy csomó ötletem, ez a kérdés most jó előre felcsigázott. Meglátjuk, mi lesz belőle.

Terveink, újító ötletek mindig vannak, megvalósítani viszont sokszor nehéz ezeket… Nem mindig van rá kedv vagy kapacitás, viszont a magazint elég gördülékenyen készítjük, a stabil cikkíróink is jóval nagyobbra duzzadtak mostanra, így amíg időnk és lelkesedésünk engedi, hozzuk az újabb számokat a szokásos színvonalon (valamint mindig igyekszünk fejlődni egy kicsit). Egyelőre nem látjuk, hogy ennek bármi is gátat szabna, se azt, hogy nagy változás következne be.

Hogy konkrétumokat is mondjak: mindig szeretnénk 1-2 új állandó rovatot (pl. retró animékről, ez nem sikerül), még több cikket az egyes kategóriákon belül (ez egyre jobban sikerül), de az a mennyiség, amit az íróinktól kapunk, így is bőven elég szerkesztési munkát és már-már túl sok oldalszámot ad egy adott számra levetítve… Illetve, nyilván mindenki arról ír, amiről szeretne, ezek miatt kicsit nehezebb egységesen tervezni. A nemrég indult instagramra és a magazin facebook csoportjára is szeretnénk még több időt fordítani, de ez sem megy könnyen, ilyenkor mindig örülünk a lelkesebb íróinknak, olvasóinknak.

Összefoglalva, a jövőt optimistán úgy látjuk, hogy idővel sikerül még több olvasót szerezni… Reálisan úgy, hogy stagnál vagy csak kicsit növekszik a mostani állapot a következő években… Pesszimisták pedig nem vagyunk.

Újabb Awesome lehetőség a jótékonykodásra (és Te sem jársz rosszul!)

Pápai Gábor, alias Awesomniac nem először tesz azért, hogy a rajzokért, képregényekért és úgy általában a pop-kultúráért rajongó közönsége aktívan tegyen mások jólétéért, boldogságáért. Persze tennénk mi alapból is, de ha frankó cuccokkal gazdagíthatjuk gyűjteményünket, az még inkább awesome!

A grafikus, Pápai Gábor felhívása:

Inktober 2019 - Tales of Awesome - Az eredeti rajzok mind megvásárolhatóak egy jótékonysági árverés keretén belül. Méretük A4. Kezdőösszeg/ rajz: 1500,- Ft, licitlépcső: 500,- Ft. Az árverés vége: 2019 12. 14., 15:00 óra. Licitálni az adott kép alatt lehet hozzászólás formájában. Átvétel Budapest és Keszthely. Minden képet névre szólóan dedikálok! A rajzokból befolyt teljes összeg egy hátrányos helyzetű gyermekeket tanító iskolának kerül majd átutalásra! Köszönöm nektek, hogy szebbé teszitek pár gyerek Karácsonyát!

CSAK AZ AWESOMNIAC FACEBOOK-OLDALÁN MEGJELENT, EREDETI POSZTBAN MEGTEKINTHETŐ KÉPEK ALATT TEHETŐ ÉRVÉNYES AJÁNLAT! KATTINTS IDE A RÉSZLETEKÉRT!

Maga a Tales of Awesome kiadvány a 2019-es Inktober kihívásra készült rajzokat tartalmazza. Érdekessége, hogy a különböző hívószavakra készült rajzok egy egységes, sci-fi/horror történetet alkotnak.

Ízelítő a Tales of Awesome-ból:

Míg a jótékonysági árverés tárgyai az eredeti rajzok, addig ettől függetlenül még a limitált példányszámban kinyomott füzet is megvásárolható, képregényes rendezvényeken átvehető! Írj üzenetet a Awesomniac facebook-oldalon keresztül, ha érdekel a dolog.

Mivel Pápai Gábor a F.I.O.K. (Fantasztikus Irodalmi Olvasói Kör) oszlopos tagja, egy a fantasztikus irodalmi közösséget is megmozgató akcióval is kedveskedik. Egy bizonyos jelige bemondásával a Tales of Awesome akciós áron vásárolható meg! A jelige kiderül a F.I.O.K. vonatkozó bejegyzéseiből.

De ezzel még nincs vége a jó híreknek:

Awesomniac szóban forgó, valamint néhány korábbi kiadványa megvásárolható lesz, az Awesome rajzos jótékonykodáson, amely 2019. december 21-én, a Vault37 AcadeBar-ban kerül megrendezésre. Itt az aukció során bezsebelt rajzokat is át lehet venni, de lesz tombola is.
AZ ESEMÉNY FACEBOOK-OLDALA.

Mit is mondhatnék még? Ennél jobb alkalom ritkán adódik, hogy új darabokkal bővítsük gyűjteményünket, miközben másoknak is örömet okozunk!

KI NE HAGYD AZ ÉV EGYIK LEGFONTOSABB FANTASZTIKUS IRODALMI ESEMÉNYÉT!

Október 19. szombat: I. Országos H. P. Lovecraft Találkozó

Bár már hosszú ideje nem volt szó a blogon a hazai lovecrafti/weird színtér kiadványairól, ez nem azt jelenti, hogy szakítottam a témával! Az Azilum valamennyi számát, és a The Black Aether minden kiadványát megveszem és elolvasom továbbra is, valamint még mindig azt vallom, hogy...

az H. P. Lovecraft életműve és öröksége köré, valamint az általa, elődei és követői által képviselt fantasztikus irodalmi irányzatok köré szerveződött, hazai alkotói és befogadói színtér még mindig az egyik legaktívabb és leginspirálóbb fantasztikus-tábor, amitől más táborok is bátran vehetnének példát.

 

Úgyhogy lesz még szó a RandomKulton bőséggel a témáról: az Azilum legújabb számairól, az Árnyak az időn túlról antológiákról, arról, hogy mennyire beindult a Dunwich Market, az Aether Atroxról, és úgy általában Howard Phillips Lovecraft személyéről és munkásságáról.

Most azonban sürget az idő, hogy felhívjam a látogatók figyelmét az év egyik legfontosabb fantasztikus irodalmi rendezvényére: most szombaton, azaz 2019. október 19-én kerül megrendezésre az...

esemeny_fb.jpg

Bár kisebb találkozók, összeröffenések már voltak korábban (jó példa erre a The Black Aether Találkozó is, és szerepjátékos, egyéb tematikus estek is foglalkoztak már a lovecrafti rémirodalommal), az író munkásságát szakmai, irodalomtörténeti, befogadáslélektani szempontból vizsgáló, lényegében konferencia jellegű, országos rendezvény a témában most először lesz. Nem kell tovább ecsetelnem, hogy mennyire jelentős eseményről van szó, mindennél többet mond ugyanis a programlista, ami előadások mellett, szórakoztató blokkokat is tartalmaz.

Minden előadás körülbelül 40 percig fog tartani, az előadások közt 10 perc szünetet tartunk. Az ebédszünetet 12:30-tól 13:30-ig fog tartani, illetve lesz egy további 30 perces szünet 16:30-tól.

A rendezvény házigazdája: Sütő Fanni

  • 10:30 – 11:00 Megnyitó: Tomasics József elnök
  • 11:00 – 11:40 Előadás: Somogyi Gábor és Tomasics József
    • A magyarországi lovecraftiánus magazinkiadás 2019-ben
  • 11:50 – 12:30 Előadás – Pető Zoltán
    • Az univerzum mitologikus szemlélete – Lovecraft és Clark Ashton Smith művészete 
  • 12:30 – 13:30 Ebédszünet
  • 13:30 – 14:10 Előadás – Dr. Szabó István Zoltán
    • Lovecraft a hazai oktatásban
  • 14:20 – 15:00 Előadás – Kornya Zsolt
    • Hamarosan…
  • 15:10 – 15:50 Előadás – Farkas Balázs
    • Az őrület mechanikái – Lovecrafti kozmicizmus videojátékokban
  • 16:00 – 16:30 Kulturális műsor – Széldárda
    • A Széldárda zenekar irodalmi estje
  • 16:30 – 17:00 Szünet
  • 17:00 – 17:30 Kvízjáték, HPL totó
  • 17:30 – 18:10 Előadás – Hartyándi Mátyás
    • Kozmikus magány vs Csupacsáp – Lovecraft értelmezések az asztali szerepjátékok világában
  • 18:10 – 18:50 Előadás – Nemes Z. Márió
    • H. P: Lovecraft és a poszthumán esztétika
  • 19:00 – 19:40 Előadás – Molnár András
    • Hatásszorongáson innen és túl: Poe befolyása Lovecraft munkásságára
  • 20:00 – 20:30/20:45 Koncert – Renner Péter (Nameless City)
    • Nameless City Live / Zenei utazás a Lovecraft történetei által ihletett Downtempo és Psyethno elektronikus világába. Előadó: Renner Péter
  • 20:45 Kvízjáték eredményhirdetés, nyeremények átadása, elköszönés

Bár a konferencia 20:15-kor véget ér, ne siess haza, maradj még velünk a Három Hollóban, hiszen egészen éjfélig lehetőség lesz még a kötetlen beszélgetésre.

forrás: lovecraft.hu

A helyszínen (Három Holló Kávézó, Budapest Piarista köz 1. Az Erzsébet híd lábánál) a témához passzoló képzőművészeti alkotások is kiállításra kerülnek.

Részletes tájékoztató a Magyar H. P. Lovecraft Társaság oldalán olvasható!

plakat_a4_black.jpg

ELHAGYNI SOHAORSZÁGOT

Promised Neverland (Yakusoku no Neverland; 2019) ANIME bemutató

ERŐSEN SPOILERES BEMUTATÓ!

 

Bár az anime-nézés egy olyan hobbi, amire egy egész életet rá lehet áldozni, én szezononként csak egy-két számomra érdekes címet nézek meg. Az utóbbi időben ilyen volt a Carole and Tuesday (amiről még lesz szó itt) és jelen bejegyzés tárgya: a Promised Neverland.

A Promised Neverland (Yakusoku no Neverland) című japán rajzfilmsorozat 2019 januárjában indult (az első évad márciusban, a 12. epizóddal zárult, folytatás jövőre várható), és az azonos című, 2016-os képregényt dolgozza fel (író: Kaiu Shirai; rajz: Posuka Demizu).
A történetről már az előtt olvastam, hogy megnéztem volna egy részt is, így nem kevés prekoncepcióval fogtam hozzá.
Egy titokzatos árvaházban gyerekek egy csoportja, nevelőnő felügyelete alatt éli boldogságban és vidámságban mindennapjait. Csak néhány furcsaság utal arra, hogy valami nincs rendben. Az idilli álomvilág akkor omlik össze végérvényesen, amikor néhány tehetséges gyerek fényt derít az otthon sötét titkára. Innentől spoileresen folytatom, majd leírom, miért is ajánlom mindenkinek, hogy legalább próbaképpen vágjon bele a sorozat megnézésébe.

002.jpg

Érdemes már az első epizód megnézése előtt félretenni az előzetes elvárásokat a beígért váratlan fordulat kapcsán. Én legalábbis valamiért sci-fis alapkoncepciót vártam, de már a nyitó epizód világossá teszi, hogy a Promised Neverland bizony groteszk, a japán folklórból... nos, táplálkozó weird-horror. Miután nyilvánvalóvá válik nem csak az, hogy az árvaházból "nevelőszülőkhöz" adott gyerekek valójában semmi jóra nem számíthatnak, de az is, hogy az egész külvilágot szó szerint is démoni erők tartják markukban, a sorozat a nagy szökés megtervezéséről szól.
A titokra fényt derítő három gyermek, Emma, Norman és Ray, az otthon legtehetségesebb, legidősebb, legügyesebb és legbátrabb lakói. Ők kezdik tervezni a szabaduláshoz vezető utat, és miközben tudják, hogy ha kijutnak a fallal körülvett "rezervátumból", akkor egy még kilátástalanabb élet vár rájuk, soha, egy percre sem adják fel. Ray képviseli a hideg logikát a csapatban, Ő az aki kész összetörni társai naiv álmait, ha a cél leghatékonyabb eléréséről van szó. Emme a csapat szíve: miközben tehetségben nem múlja alul fiú társait, mindig visszabillenti a mérleget a puszta értelem oldaláról, az emberség irányába. Norman kettejük között az tengely, mindenre képes a szabadulásért, de érzelmei egyértelműen Emma felé húznak. Bár ez a felállás elég tipikusnak tűnik, idővel minden karakter extra réteget, extra mélységet kap. Később hármukhoz többen is csatlakoznak, a cél pedig mindvégig valamennyi gyermek kimentése.

Nincs könnyű dolguk, ugyanis nem elég, hogy a háttérben természetfölötti erők munkálkodnak, az azoknak behódoló emberektől ugyanúgy tartaniuk kel. Mamáról, a gyermekotthont vezető nevelőnőről már az első részben kiderül, hogy nem az, akinek mutatja magát. Később kap egy segédet maga mellé, aki amellett, hogy saját tervei vannak, még lelkivilága is súlyosan terhelt. Ahogyan megismerjük kettejük viszonyát, titkos motivációit és érzelmeit, világossá válik, hogy a színfalak mögött folytatott játszma ezerszer összetettebb, mint hittük. Csak szegény gyerekeknek fatálisan egyszerű a helyzetük.

Intrikák, árulások, összeesküvések és a külvilágból néha beszűrődő rémképek terhelik az egyébként nyomozással, tervezgetéssel teli, izgalmas forgatókönyvet. Minden epizódra jut egy fordulat, bár némelyik talán kiszámítható, vagy jól ismert, összességében én nem találok kivetni valót a feszültség adagolásában és a bonyodalom kibontásában. Bár néha kicsit fura, hogy a gyerekek mindig rájönnek a felvázolt tervek gyenge pontjaira és mindenre van válaszuk, reakciójuk, ez magyarázható azzal, hogy az árvaház eleve a különösen tehetséges gyerekek kinevelésére jött létre. Ahogyan egyre több információ  derül ki a történések hátteréről, egyre több a titok is. Szóval van min agyalni bőven. Befogadóként különösen élvezetes összeilleszteni az elejtett puzzle-darabkákat.

003.png

Emellett a történet összetett mondanivalóval is rendelkezik. Az interneten leginkább az egyik értelmezési síkról olvastam: a gyerekek sorsa, ahogyan nevelik őket, gondoskodnak róluk, majd amit végül tesznek velük, természetesen egyértelműen párhuzamba vonható azzal, ahogyan a vágóállatokkal bánunk (írja ezt egy húsevő). Szerintem azonban (ha nem is fontosabb) hangsúlyosabb egy másik aspektus: a gyermekbántalmazás különböző megjelenési formáinak ábrázolása. Mert van itt minden (sőt, mintha folyamatában látnánk) a titkolt hátsó szándéktól, a módszeresen adagolt lelki terroron át, egészen a fizikai bántalmazásig. Mert hiába tudjuk, amit tudunk például Mamáról, a történet anyafigurájáról, csak Emma (a család legfürgébb tagja, mindenki nővérkéje) lába eltörésének szimbolikus erejű aktusa az, ami tudatosítja bennünk az igazságot. Nem hittük el, hogy megtörténhet, pedig a jelek mutatkoztak.
A gyermekkori traumákat szimbolizálja a gyerekjátékok, játékbabák visszatérő motívuma, ami leginkább Krone nevelőnő alakjában fejeződik ki.

A család (a modern horroroktól amúgy nem szokatlan módon) vezérmotívum a sorozatban: a gyerekek családnak nevezik közösségüket, nevelőjük Mama (amúgy Isabella), a nevelőnők feje a Nagymama. De még hosszasan lehetne boncolgatni a Promised Neverland mélységeit. (például már az első évadban felsejlik egy a démonokat kiszolgáló disztópikus emberi társadalom rémképe, valamint úgy tűnik, a nevelőnők közvetlenül felelősek azért, hogy a gyerekek az árvaházakba kerülnek), de nagyon sok minden úgyis a későbbiekben kerül majd kibontásra.

004.jpg

A látványvilág tetszetős, erős felső-középmezőny (nekem a Carole and Tuesday után kicsit átlagosnak tűnik), de igazodik a hangulathoz és van pár jó megoldás benne. Például a ház körüli, szép zöld parkot idéző környezet és a ház belsejének szürkesége és a barna fa elemek érdekes kontrasztot adnak. Gyakori, hogy a szereplők az erdőben vagy a házban titokban találkoznak egymással. Az ilyen jeleneteket sokszor olyan nézőpontból látjuk (ablak üvegén keresztül, ajtó mögül), mintha valaki lesben állna és figyelne. Nem ritkán ez be is igazolódik.

A záróepizód egészen az utolsó percig tartogat meglepetést és előrevetíti a folytatást: kitágul a világ, új távlatok nyílnak meg.

Nem hibátlan darab a Promised Neverland, messze áll az agyzsibbasztóan összetett konfliktusukról és szédítő társadalom-pszichológiai mélységükről híressé vált kultaniméktől. De mégsem tudok mást írni, mint hogy ajánlom mindenkinek, aki szereti az elgondolkodtató, érzelmes történeteket, szereti a kalandot, a rejtélyeket, és nem retten vissza a weird-horrortól sem. Ha tetszett az első pár rész, a többiben sem fogtok csalódni szerintem, és ne legyetek restek többféle nézőpontból megvizsgálni ezt a művet.

Nekem minden esetre feledhetetlen élmény volt az első évad, és számomra Sohaország szimbóluma (anélkül, hogy ismerném eredeti jelentését) immár végérvényesen egyet jelent az örömöktől, de traumáktól sem mentes gyermekkortól való fájdalmas és visszavonhatatlan szakítással.

001.png

A Promised Neverland anime Kaiu Shirai és Posuka Demizu mangája alapján készült. A képregénysorozat 2016-ban indult útjára. Én sajnos még nem olvastam, de amikor utánanéztem, egy érdekes ténnyel szembesültem: a sorozat a mai napig él és jelenleg a 151. fejezeténél tart (a 16. gyűjteményes kötet idén októberben jelenik meg!).
Tehát van még mit elmesélnie a rajzfilm-sorozatnak is, de azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy az első évad önállóan is élvezhető, szép lezárást kapott.
Belenéztem a manga néhány későbbi fejezetébe, és hát lesz fejlemény, de stílusváltás is bőven.

 

 

A KÉTSÉGBEESÉS ESCHER-LABIRINTUSA

Blame!

Szerintem alig akad valaki a japán képregények és rajzfilmek hazai kedvelői közül, aki legalább ne hallott volna Nihei Cutomu kultklasszis mangájáról, a Blame!-ről. Nemrég én is ledaráltam belőle egy jó adagot – avagy engem darált be, ha így jobban tetszik.

Elmúltak azok a "régi, szép idők", amikor hosszasan kellett magyarázni egy asztaltársaság tagjainak, hogy a manga nem stílus és nem műfaj. Médium, amelyen belül számos zsánerbe tartozó, millió különböző stílusú és a legkülönfélébb korosztályokat megszólító alkotás tartozik. Attól függően, hogy érzelmes vagy inkább elborult ismerősünket akartuk "megfertőzni", vagy egy kiváló "slice of life" opuszt, vagy valami brutális és letaglózó művet ajánlottunk neki (és persze létezett millió köztes és egyéb alternatíva is). És akkor se estünk túlságosan zavarba, ha azt kérdezték tőlünk, hogy egy scifi-fannak mit ajánlanánk? Egy szó, mint száz: ma már jó eséllyel az is fel tud sorolni pár legendás címet, aki még soha nem olvasott egyetlen japán képregényt sem, de egyébként nyitott a szórakoztató médiumokra. Aki pedig egyenesen keresi az ilyen olvasmányokat, az biztosan találkozott már a Ghost in The Shellel és társaival.

blamema1cov.jpgAzonban nekem a Blame! eddig kimaradt. Persze olvastam pár fejezetét korábban (a Mangazin rémlik valakinek?), de csak nemrég határoztam el, hogy mélyebben is belevetem magam a sorozatba. Azt hiszem, a Comixology-n megvásárolható, az első kilenc fejezetet (illetve logot) tartalmazó Master Edition vol. 1 a maga 396 oldalával kezdetnek bőven elég is volt. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szettem volna egyhuzamban végigolvasni egy ültő helyemben az egész, hat kötetes folyamot, de azért a Blame! nem könnyű olvasmány.  

Nihei Cutomu 1997 és 2003 között megjelent, eredetileg tíz kötetes sorozata az emberiség és a Föld(?) távoli jövőjébe kalauzol el minket, amikor is az egész bolygó felszínét egy gigantikus megastruktúra, a mesterséges intelligencia által vezérelt Város borítja. Belsejében emberek, mutánsok, kiborgok és egyéb bizarr szerzetek bolyonganak, mindannyian valamiféle programot követve. Magányos hősünk, Kyrii (Killy) egy irdatlan pusztítást végezni képes fegyverrel az oldalán járja a város zeg-zugait, valamilyen génmintát kutatva, amellyel csatlakozni lehet a megastruktúrát irányító hálózatra. Útját torzszülöttek, groteszk kreatúrák sokasága állja, akik aztán jellemzően csúfos véget érnek.

Kyrii első látásra a vadnyugati, néma pisztolyhősök leszármazottja. Szent küldetése, az említett génminta megtalálása, ugyan nemes célnak tűnik, a férfi erkölcsi érzéke nem túl fejlett, illetve nincs neki. Nem érdeklik az emberi gyarlóságok, gátlástalanul félresöpri a felé nyújtott baráti jobbot is, ha úgy adódik. Ridegsége olyannyira erőteljes vonása, hogy bizonyos tetteinek indíttatása és a mögöttük felsejlő, hideg logika csak később válik valamennyire világossá. Bár néhány jel arra utal, hogy Kyrii nem ember, kegyetlensége és kompromisszumkészségének szinte teljes hiánya inkább a körülményeknek tudható be: Cutomu egy olyan karaktert alkotott, akit lelkileg teljesen kiszipolyozott a világ, amelyben él.

blame003.jpg

Mert, ha esetleg nem derült volna ki eddig, a Város maga a Pokol. Nem valamiféle allegorikus értelemben: egyszerűen csak mindenki kárhozott, aki benne él. Elveszett lelkek, mozgó halottak, emberi mivoltuk utolsó szilánkjaiba hiába kapaszkodó nyomorultak lakják. A cyberpunk művek fő dilemmáit adó kérdések (mint: "Mi a különbség élő és élettelen, ember és gép között?", "Milyen mértékben képesek kizsigerelni, önmaguktól megfosztani az embereket a megavállalatok?") itt olyan nulla jelentőségű, kisszerű problémáknak tűnnek a "nagy egészhez" képest, hogy szinte meg se lepődünk, amikor elsöpri őket a lökéshullám.

Egy rám nagy hatást gyakorló részt emelnék most ki.

Az egyik jelentben Kyrii egy emberi embriókat nevelő, kaptárszerű létesítménybe jut. Amikor az azt őrző védelmi rendszer az életére tör, a férfi teszi a dolgát és meghúzza a ravaszt, levegőbe repítve ezzel az egész objektumot. Az élő entitások ilyen mértékű semmibevételét Cutomu úgy teszi hangsúlyossá, hogy a fegyver elsütése előtti pillanatban egy panel erejéig megidézi a tartályokban úszó embriók képét. Kyrii tehát habozik kioltani az életet, de éppen csak annyi ideig, hogy a saját élete (illetve a küldetése) ne kerüljön veszélybe. Később kiderül ugyan, hogy az embriók nem éppen az emberi faj fennmaradását szolgálták, ott és akkor csak az a fájdalmas lemondás maradt meg bennem, ami egyébként az egész történetre jellemző.

A történet során megismert emberek jellemzően valamilyen álomvilágban élnek, kilátástalan sorsuk elől menekülnének. Osztályrészük rendre a bukás és a megsemmisülés, egyikük sem üdvözül, de még az is megesik, hogy az utolsó pillanatban szembesülnek a ténnyel, hogy amiben életükben hittek, hazugság. Nehéz megérteni, hogy mi is az a világfájdalom, ami ehhez a kompromisszumot nem ismerő alkotói látásmódhoz vezetett, de akárhogy is: hátborzongatóan könnyű azonosulni vele.

blame002.jpg

Magába a sztoriba még bele is lehet kötni. Például a kiábrándultságnak és az értelmetlenségnek ezen tömény atmoszférája mellett legalábbis furcsán hat a főhős homályos eredetű küldetéstudata. Gyakran volt az az érzésem továbbá, hogy Kyrii egyszerűen vonzza a bajt, és az a rengeteg, testet-lelket megtépázó tragédia nem is történt volna meg, ha csak tisztes távolságból szemléli a dolgok menetét és nem folyik bele. Valamint a történetvezetés néhol egysíkú, igaz, a változatos tálalásnak köszönhetően nem feltűnően az. 

Ami viszont az egészre a koronát felteszi, az a látványvilág.

Az egy ideig az építőiparban dolgozó szerző a Város képében egy olyan lélektelen, az emberiség irányában kíméletlenül közömbös entitást alkotott, ami láttán a rémirodalom nagyjai is elismerően csettintenének. De víziójának erejét nem grandiózussága, vagy kozmikus léptéke adja, hanem az, hogy a Város kifacsart, émelyítően groteszk idomaiban, az elveszett lelkek torzképeiben, a tébolynak e felfoghatatlan, escheri labirintusában úton-útfélen a saját realitásunkra ismerünk rá. Bár a vonalzóval megrajzolt, indusztriális látképek, valamint az H. R. Giger munkáit idéző, élőt és élettelent egybeolvasztó, szürreális objektumok, gépek és lények a végletekig eltúlzottak, a Blame! világa felismerhetően a mi világunk torzképe, Földünk apokaliptikus látomásból felsejlő, azonban megkockáztatom, hogy reális jövőképe.

blame001.jpg

A kongó acéllépcsők és falak labirintusába könnyű belelátni jelenkorunk kihívásait, de ennél beszédesebbek az olyan apró motívumok, amik mintha nem is tudatosan, inkább megérzésből kerültek volna bele a történetbe. Hangsúlyosnak tartom például, hogy a Blame! gigantikus világában villámgyorsan terjednek a hírek. Amit a főszereplő egyszer cselekedett az "nyomot hagy" az itt élők emlékezetben. Ha másképp nem, legendák, híresztelések formájában jelenik meg. Tehát mindenki egy információs hálóra csatlakozik, ami maga a Város. Az irdatlan fémtömeg, a biomechanikus burok, a kábelek és gégecsövek rengetege csupán test, amit Cutomu az emberi testtel von párhuzamba. Márpedig jellemzően kegyetlenül bánik a testekkel. Emberi alakjai legtöbbször szépek, de üres tekintetükben nem lakozik lélek, sem érzelmek. Testük csupán burok, külső váz, amit a Város sokszor démonikus megjelenésű avatárjai ízekre szednek vagy szétrobbantanak. Azonban pontosan ugyanebbe a "szerepkörbe" kerül maga a Város is a kilencedik fejezetben: a legfőbb kiber-agy gigantikus hullája elgondolkodtató látvány.

A Blame! egy nyomasztó és kegyetlen, ugyanakkor roppant szórakoztató történet az emberiségről, aki miután mindent bekebelezett, önmagát is felemésztette.

Érdekesség: bár én Escher önmagába forduló, paradox labirintusaihoz hasonlítottam a Blame! látványvilágát, nálam szakavatottabbak szerint Cutomu rengeteget merített Giovanni Battista Piranesi munkáiból. Elnézve a XVIII. századi rajzművész alkotásait, hajlamos vagyok elfogadni ezt.

 

"NEM LEHETÜNK MINDENBEN JÓK"

Interjú Pilcz Rolanddal, a Kalyber Joe és az Ykx alkotójával

Pilcz Roland Ykx, avagy Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai című képregénysorozata idén új résszel bővült. A kincskereső kalandor történetének folytatása a Kittenbergert is jegyző OneWay Media gondozásában jelent meg, és a Könyvhéten is kapható lesz.01.jpg
Pilcz Roland képregényalkotót Ykxről, korábbi munkásságáról és terveiről kérdeztem.

Magáról a kéregényről már írtam egy ajánlót, ami Premier Magazin legújabb számában olvasható! Kattints a képre a letöltéshez!

pmcov.png

RaKu: A magyar képregényművészet élő klasszikusaként már valószínűleg ezerszer hallottad ezt a kérdést, de a RandomKult olvasóit biztosan érdekli: mikor kezdtél képregényekkel foglalkozni, mik voltak az első ötleteid és hogyan jutottál el a nemzetközi hírnévig (színezői karrier, Tondora Judittal közös munka…)?

Pilcz Roland: A képregényeket mindig is csodáltam, mióta képes voltam értékelni az ilyesmit. A vizualitását, megoldásait, meg főleg azt, hogy a kezemben elfért egy egész színes, vibráló világ. Szerintem ez a képregény igazi csodája. De mint szerző, inkább a filmek ihlettek meg, és gyerekként a képregényes forma volt a legkézenfekvőbb az alkotásra, hiszen a próza nem is látványos, és gyerekként még talán nem is túl izgalmas.

Először mindenféle random ötletet dobáltam össze, főleg sci-fi hatásokra. Később elkezdtek érdekelni a földhözragadtabb témák, illetve humoros történetalkotás. Ebből lett Kalyber Joe, kinek kalandjait 1995-óta rajzolgattam, és szép lassan nőtte ki magát, addig, hogy 2005-ben már megjelent nyomtatásban is az első Hungarocomix-ra.

Aztán egyik dologból következett a másik, és úgy gondoltam, hogy az alkotás mellett a képregényszínezés egy jó kenyérkereset lenne. Mivel Tondora Judit már akkor rajzolt külföldre, így elkezdtünk együtt dolgozni, és a mai napig vannak közös munkáink.

RaKu: Kalyber Joe kalandjai sokszor emlegetett munkáid. Mit kell tudni erről a hősről? Várható folytatás vagy a korábbi részek újrakiadása?

P. R.: Egy tizenegy éves gyerek agymenéséről van szó alapvetően, ami persze lassacskán velem együtt nőtte ki magát valami vállalható matériává. Végül is, ez a kettősség járja át az egészet. Agyament humor ötvözve komoly drámai felütésekkel; egyszerű vizualitás vegyül mélyebb karaktermomentumokkal. Kalyber kinézete kb. garfieldi szinten van, de ez úgy is értelmezhető, hogy az ő nagy szemei valójában ablakok a világra (illetve, csak egy ablak, mert egyfajta összetett szempárral rendelkezik...) . Ő a legkevésbé karakteres fizimiskájú szereplő, de ezáltal vele tudunk leginkább azonosulni. Míg Kay, Trenton, vagy épp Hugó már szélsőségesebb figurák mind vizuálisan, mind személyiségüket tekintve. Ez persze nem volt tudatos gyerekként, de pont azt szeretem az egészben, hogy kicsit mintha néha a képregény írná saját magát.

Egyelőre most Kay kalandjaira koncentrálok, de természetesen nincs elfelejtve Kalyber sem, és az ő története is várja a méltó befejezést, esetleg további folytatásokat. De a jelenlegi helyzetben nem merek semmi konkrétat ígérni, csak azt, hogy ha pusztán rajtam múlna, akkor őrült tempóval gyártanám az ő kalandjait is. Egyelőre csak az érdemi pénzkergetés sovány rései közé tudom beiktatni az alkotást, ami sajnos korántsem elég mindenre, amit szeretnék megvalósítani.

00.jpgRaKu: Yorn Kayrah Xemovrah karaktere a Kalyber Joe oldalain jelent meg először. Ki Ő és miért érdemel saját sorozatot?

P. R.: Igen. YKX, vagy egyszerűbben Kay a Kalyber 2. részében bukkant fel, és finoman szólva sem volt egy egyértelműen pozitív karakter. Egy megkeseredett, meggyötört lélek ő, de mindenképpen lélek, akit egy elég nehéz időszakában ismerhettünk meg (konkrétan az egyik szeme és az egyik keze elvesztése között). De a későbbiekben egyre kibontakozott a figura emberi oldala. Számomra ő volt mindig a legérdekesebb szereplőm. Egy amolyan majdnem-hős típus. De a majdnem-hősök a legveszélyesebb lények ezen a bolygón.

Mikor néhány éve úgy éreztem, hogy egy lépést távolodnom kell Kalybertől, azonnal Kay kopogtatott az ajtómon. Nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy az ő történetét akarom elmesélni Kalyberé mellett. Egy kicsit más formában, némileg más megközelítéssel; de ettől a világtól -úgy látszik- nem tudok, és nem is akarok elszakadni egyelőre.

RaKu: Adta magát a kérdés, hogy Kittenberger mellett elfér-e még egy kalandor a magyar piacon, de a választ a OneWay Mediával való együttműködésetek megadta. Hogy sikerült tető alá hozni ezt az “üzletet” és miért lehet előnyös ez az Ykx jövőjét tekintve?

P. R.: Mi, magyar képregényesek igen családias viszonyban állunk egymással, úgyhogy nem voltak öltönyös-limuzinos találkozásaink a sivatag szélén. Somogyi Gyuri egy rendezvényen való beszélgetésünkkor felvetette, hogy mi lenne, ha közösen csinálnánk ezt a dolgot. Én meg mondtam, hogy naná! Azóta szegény Gyuri már lehet, hogy megbánta, mert velem is állandóan valami baj van. Most például elrontom a vonalkódot a képregényen, aztán matricázhattam fel őket egyenként.

Apropó, ugyanitt, a szerző által matricázott példányok kaphatóak a Könyvhét idején a partnereinktől!

 

De ha már itt tartunk, hogy vannak a terjesztésben partnereink, és egyáltalán terjed valamilyen formában a munkám, az jelenleg az együttműködésünk gyümölcse. Én ezekhez a dolgokhoz már kevés lennék.

RaKu: Csak én érzem azt, hogy az Ykx (és különösen a második rész) a szerzői lét allegóriája? Mintha Kay egy alkotói válságból keresne kiutat.

P. R.: Én vagyok a legboldogabb, ha az olvasók különböző interpretációkat tapintanak ki a történetből, ami alapvetően egy mezei kalandponyva. Mindig akkor működnek szerintem ezek a történetek, ha van rajtuk egy adag fűszer. Ha van bennük egy kis csavar, de nincsenek túltolva. Indiana Jones is attól lett olyan ikonikus, hogy mást tudott adni, mint az őt megelőző ezer és ezer archetípus, és az őt követő utánzatok. S közben mégis az Indy sorozat a kalandfilmek alfája és omegája.

Az elvontabb rétegek akkor jók, ha kérdéseket vetnek fel, de mégsem igazán igényelnek magyarázatot. Na, ez is egy kettősség, de talán nem paradoxon!02.jpg

RaKu: Minden évben jön egy új rész a sorozatból? Vannak egyéb terveid?

P. R.: Az éves megjelenést legalább kéne tartani, de egy ilyen terjedelem mellett még az is rendkívül ritka. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ebben fejlődés álljon be. Persze én, mint alkotó elsősorban azt tudom tenni, hogy létrehozok –a világomnak és ízlésemnek megfelelően- valami jót, azután rábízom a világ többi részére, hogy értékelik-e azt. Na, tudom, hogy létezik olyan, hogy marketing, de arra is születni kell. Mindenesetre érzékelek lassú pozitív tendenciákat, úgyhogy próbálok egyenesben maradni, és tenni a dolgom, a többi pedig nem rajtam múlik! Ötleteim, terveim millió van, de szorosan tartom a saját gyeplőmet, mert ha valamit megtanultam az életem során, az az, hogy nem lehetünk mindenben jók. Ha valamiben viszont igazán jók akarunk lenni, akkor ahhoz véres áldozatok szükségesek. Én a képregényalkotást választottam, és még szeretnék kiúszni a próza cápáktól hemzsegő tengerőre is, aztán meglátjuk, hogy áldozatukká válok-e.

Látogassatok el a sorozat Facebook-oldalára!

Valamint látogassatok ki a 90. Ünnepi Könyvhétre, ahol a OneWay Media partnereinél az Ykx is kapható lesz!

SOHA NEM VOLT MENŐBB TÖRŐDNI MÁSOKKAL!

Careneval (2019.05.25. Ankert) FELHÍVÁS!

Május 25-én, azaz MOST SZOMBATON rendezik meg az első Careneval rendezvényt, Budapesten, az Ankert bazárban, ahol jótékonysági aukció mellett, vásár és családbarát programok is várják az érdeklődőket!

logo.jpg

Az aukció bevételei olyan jótékonysági szervezetekhez kerülnek, mint a Bátor Tábor, a Szívbeteg Gyermekek Védelmében Alapítvány, vagy az Együtt a daganatos gyermekekért alapítvány és sokan mások. A rendezvény szervezői tíz művészt (köztük festőt, grafikust, tetoválót...) kértek fel, hogy alkotásaikkal támogassák a rendezvényt.

Az egyik közülük Pápai Gábor "Papó" grafikus, képregényrajzoló, aki Awesomniac néven is tevékenykedik és nevéhez fűződik a Budapest Park Comic Market rendezvény is.
Papó egy képregénnyel, a Carezine-nel készül a jeles alkalomra. Akik a rendezvényen szép összeget fizetnek a füzetért, egyedi rajzot is kapnak tőle.

A kiadvány persze önmagában is érdekes – pláne, hogy vendégszerzők is rajzoltak hozzá –, de soha nem volt még ennyire menő jótékonykodni, szóval: CARENEVALRA FEL!

Pápai Gábor a projektről:

"Szóval lett ez a csodás Careneval, amit kezdetektől követtem, az időbeosztás azonban úgy hozta hogy őzikét sajnos nem tudtam rajzolni. De volt egy koncepcióm, egy mélyről jövő kis mese összetartásról és segítségről, misztikus erdőről és fura szörnyekről ami nem hagyott nyugodni. Papírra kellett vetnem! Ennek az eredménye lett ez a képregényes CareZine - a segítő zine, mely egy 15 oldalas általam írt és rajzolt történetet, "Az Erdő mélyén"-t tartalmazza, illetve öt darab vendégrajzot, pár nagyon tehetséges pályatárstól, név szerint: Kasza Magdolna, Lakatos István, Madarász Gergely, Szabolcs " Bartattoo" Barta, Szakály Anna Réka a " Lángosképű Lány és Tebeli "Brazil" Szabolcs. Az alkotás és közösségi munka élménye hatalmas, remélem át fog jönni a lapokból, és minél több Zine boldog tulajdonosára talál majd. A zine a rendezvény adománypultjában található majd meg és a bevétel teljes összegét jótékonysági célra ajánlom fel! Előre is köszönjük nektek! "

Képek a Carezine-ből:

Egy videóinterjú Poszpischek Noémivel, a Careneval alapítójával:

A HONTALAN LÉLEK

Nekronin 1-3 (Original Comix; 2017- )

Az idén egy öt napos rendezvénysorozat megkoronázásaként (most vasárnap) megrendezésre kerülő, kerek évszámot ünneplő Budapesti Nemzetközi Képregény Fesztivál sok-sok újdonsággal várja az érdeklődőket. A magyar képregényes színtér is aktivizálja magát: a korábban már bemutatott AllStar mellett, a rendezvényen lesz először kapható a Zorro első száma, az Ykx második része (mindről-mindről lesz még szó később a blogon), valamint a Nekronin képregénysorozat harmadik füzete is – hogy csak néhányat említsek a fantasztikus felhozatalból.

img_20190511_114715.jpgA Nekronin egy 2017-óta futó, akció-horror és dark fantasy alapanyagokkal bőven feldúsított, véres móka, amely a legjobb kardozós-bosszúállós, orgyilkosos, nindzsás-szamurájos animék, képregények és filmek, valamint a szörnyhentelős fantasyk nyomvonalán halad. A fesztiválon jelenik meg a harmadik füzet, amely sok szempontból "fejezetzárónak", vagy a "zárás nyitányának" tekinthető, de az első rész kibővített újranyomását is bezsebelhetik a rajongók.

Az első két részről írtam már egy rövid ajánlót a Premier amatőr kulturális magazin tavaly augusztusi számába, egy későbbi számban pedig egy interjú is olvasható az alkotókkal, Barta Szabolcs rajzolóval, Ilia Zsolt színezővel és Varga Bálint Bánk íróval.

A történet (Varga Bálint Bánk, Az Utoldó Előtti Huszár írójának munkája) főhőse egy névtelen nekromanta-barbár, aki elhagyta törzsét. A Nekronin gúnynevet a mellé szegülő íjász kalandornő adja neki. A főhős jellemrajzán és viselkedésében felismerhetők a "nagy elődök", a marcona akciósztárok, szótlan pisztoly- és kardhősök. Nekronin nem néma szépfiú, mint sok anime-hős: kemény odamond, ha kell, de amikor a cselekvés (értsd: a hentelés) ideje jön el, akkor inkább a keze jár, mint a szája. Jól kiegészíti őt "hű társa", a kardjában lakozó démon, aki egyszerre segítője, szolgája, józan eszének hangja, de élősködő parazitája is. Kettejük párbeszéde teszi összetettebbé, Nekró karakterét. Enélkül csak a visszaemlékezésekre hagyatkozhatnánk, amikből megismerhetjük a főszereplő múltját és motivációját. Utóbbi leginkább csak az útkeresés, valami értelmes cél meglelése. Miután ugyanis elárulta klánját és megölte testvérét, Anrót, Nekronin számkivetetté vált egy rideg világban. Személyében a posztapokaliptikus tájban némán, látszólag céltalanul, de eltökélten bolyongó hőstípus egy újabb példáját ismerhetjük meg.

A képregény világa posztapok-fantasy egyveleg: a Föld egy világégés utáni pusztaság, amelyen hemzsegnek a démonok és az élőholtak. A zord környezet új szabályokat szült, mindenki úgy él meg, ahogyan tud. A puszta túlélésnél nemesebb cél nem létezik, senki sem válogat az eszközökben. Nem is várhatunk mást, így talán spoilernek nevezni is túlzás, hogy hősünk a harmadik rész végén (megint) csapdába sétál és ez (megint) nem hozza zavarba.

A képregény vonzerejét a "kúlság-faktor" adja. Azt a közhelyet már sajnos ellőttem, hogy "legnagyobb erénye, hogy nem veszi magát komolyan", és talán nem is érződik olyan pozitív kritikának, mint amilyennek szánom. Ezért kicsit körülírom, hogy miről is van szó. A világ csak annyira kidolgozott, hogy jó "játéktér" legyen, múltja és jövője mérsékelten érdekelje az olvasót és hogy azért ne dőljön össze, mint a kártyavár. A démoni erők, a szörnyhordák, a mágia, a modern technika (jellemzően a legvagányabb) maradványai és a fantasy elemek együtt alkotják azt a Molotov-koktélt, amit a buli közepére dobva megteremti az alaphangulatot. Ezt támogatják meg az ötletes vizuális poénok és utalások. Bár a Nekrionin erőszakos képregény, ezért nem ajánlott mindenkinek, az az önfeledt lazaság, amivel az alkotók a témához nyúlnak, megkíméli a képregényt attól, hogy önmaga paródiájává váljon. Én már egy kicsit mélyebb, gondolkodósabb fejezetet várok, de a harmadik rész zárlata inkább egy gigantikus akció-orgiát ígér. Nagyobb bajunk ne legyen soha!

A Nekró képi világa ugyan kicsit rajzfilmes, néhol erősen stilizált (különösen feltűnő, hogy a főhős nevezetes kardjának alakja és mérete is változó), de azt nem lehet mondani, hogy elnagyolt, vagy nincs eléggé kidolgozva. A harcjelenetek persze főleg az ember- és szörnyalakokra, valamint éppen leszakadó testrészeikre összpontosítanak, de a tájak és helyszínek részletgazdagok, elidőzik rajtuk a szem. Barta Szabolcs rajzstílusa sokszor egy számon belül is változik, és bár ebben szerepet játszhat az időtakarékosság is, a különböző stílusok különböző jelenettípusokhoz (visszaemlékezések, harcjelenetek, álomképek) igazodnak. Ilia Zsolt színei ezt jól támogatják, a színezés változatos és kellemes, profi munka. Talán a második szám flashback-szekvenciája lett csak kissé sivár, de legalább behozza a fehér-ezüstszürke színt, ami kellemesen elüt a többi paneltől.

Meg kell még említenünk Nóthof Ferenc szemet gyönyörködtető wrap around borítóit, amelyek annyira vonzóvá teszik az igényes kivitelezésű kiadványokat. Nagy kár, hogy az első szám újranyomásához nem készült új borítórajz ebben a stílusban.

Az újranyomás egyébként bővített: a karácsonyi és a halloweeni rövid, vicces epizódokat tartalmazza. Gyűjtőknek (és persze azoknak, akik az első kiadásról lemaradtak) kötelező.

Leginkább az tetszik a Nekroninben, hogy igazi, szenvedéllyel készített szerelemprojekt. Érződik rajta, hogy az alkotók élvezik a vele töltött munkaórákat. Az éves megjelenés kicsit ritkának tűnhet, de Bánk, Szabolcs és Zsolt így is megfeszített tempóban dolgozhatnak, hogy tartani tudják a beígért éves adagot. Le a kalappal!

A Nekronin eddigi és a legújabb számait a holnapi Képregényfesztiválon vásárolhatják majd meg az érdeklődők.

Az olvasók figyelmébe ajánlom még az Original Comix Youtube-csatornáját, ami igazi csemege a képregény-fanoknak.

Info, megrendelés, stb. a kiadó honlapján!